Római vakáció ősszel
Párizs, London, Stokholm, Berlin, Dublin után 2019. szeptember 25-30. között a pozsonyi Duna utcások (duccások) számára eljött az idő, hogy az olasz főváros utcáit is nyakukba vegyék, s megismerkedjenek az örök város kihagyhatatlan nevezetességeivel.
A reptéri landolás után máris a római tömegközlekedésből kaptunk ízelítőt: tömött járatok, kiszámíthatatlan indulások és érkezések, elromlott jegykezelő automaták. Amíg álltunk egy lábon a buszban, legeltettük szemünket a belváros házain, terein, s ahogy közeledtünk a majdnem vatikáni szálláshelyünkhöz (5 percre a Szent Péter tértől), egyre több nevezetesség bukkant fel. Az első háromórás sétára sokat nem kellett várni, a helyi magyar idegenvezetőnő már várt ránk a Colosseumnál. Az első perctől kezdve lenyűgözött bennünket ez a kolosszális építmény. Ahogy ittuk az idegenvezetőnő minden szavát, pontosabban a mikrofonunkon keresztül hallgattuk őt, elképzeltük magunkat a Flaviusok korában, hiszen a hivatalos neve Amphiteatrum Flavium volt, csak Néró hatalmas bronzszobra után jött a ma is ismert neve. A világ legnagyobb amfiteátrumában egyszerre 50-70 ezer embernek tudtak az ókori politikusok, élükön a császárral könnyed szórakozást biztosítani, palástolni a korrupciót, visszaéléseket, gazdasági visszaesést, mert az (ingyen) kenyér és cirkusz mindent feledtet, ahogy ma is! A három megmaradt diadalívből Constantinus császárén keresztül áthaladva léptünk az egykori Forum Romanum területére. A romok alapján halott városrész feelingje helyett ismét a szabad római polgárok közt járva éreztük magunkat: ahogy délelőtt kimentek a Forumra, megbeszélték a közélet eseményeit, majd jöhetett a test kényeztetése a közfürdőkben, amelyekben a masszázstól a kozmetikáig, a fodrászattól a napfürdőig minden szolgáltatás a rendelkezésükre állt. A Róma szimbólumát jelentő anyafarkas szobránál szembesültünk azzal a ténnyel, hogy az ókorban farkasnak (lupusnak) hívták a legősibb foglalkozást űző nőket, akik a farkasok vonításához hasonló hanggal hívták klienseiket. Romulusra és Remusra egy pásztor bukkant, akiket hazavitt a feleségéhez, a lupushoz. Első sétánk az 1885 és 1915 között épült Victor Emmanuel monumentális emlékműnél ért véget, melyet a rómaiak eklektikus volta miatt csak gúnyolni tudnak.
Másnap a világ legkisebb államába, Vatikánba léptünk, miután az átvilágítás során „könnyűnek“ találtattunk, s nem találtak nálunk semmilyen vágó- vagy szúróeszközt. Mi is a napi 20 ezer, tömegturizmust erősítő utazókhoz tartoztunk, akik megcsodálják a Vatikáni Múzeum kincseit. Hömpölygött az emberáradat az egyes termeken, kötelező volt bizonyos tempóban haladni, hangosan figyelmeztettek mindenkit, aki hosszabb időre leállt volna megcsodálni Lüszipposz ókori szobrát vagy az 1506-ban megtalált Laokón-szoborcsoport márványba öntött szenvedését. Eksztatikus volt a Sixtus-kápolnában töltött 10 perc, merthogy ennyit engedélyeztek a teremőrök. Raffaello Athéni iskolája előtt viszont hosszabban elmélázhattunk. Nem úgy a Szent Péter-bazilikában, golyóálló üveg mögé bújtatott Pieta előtt. Bernini Baldachinjára is csak tisztes távolból vetettük pillantásunkat. Ettől függetlenül a világ második legnagyobb temploma lenyűgözött bennünket. Nem sok erőnk maradt a délutáni további háromórás sétára a 4 legnagyobb bazilikához, ám látványuk feledtette velünk testünk kínjait.
A harmadik nap igazi ízorgiát hozott: kóstolhattunk a legjobb tiramisuból, a sűrű, krémes olasz fagyi lehűtötte az egyre melegebb testeket. Így léptünk be az összes isten templomába, a Pantheonba, s tekintettünk fel a félgömb alakú kupolán keresztül az égre. A Navonán átéreztük a kis Szent Ágnes fájdalmát, miközben kövezték őt itt több száz éve, de a barokk zseni, Bernini négy folyót szimbolizáló kútja sem maradt ki a programból.
Másnap a több száz lépcsőt megmászva feljutottunk a Bazilika kupolájába, hogy óriásként lenézhessünk erre a mindig nyüzsgő városra. A kétórásra sikeredett utazás után délután Ostia tengerpartján belegázoltunk a kellemesen fodrozódó tengerbe.
Vasárnap a Szent Péter térre vezetett ismét az utunk, amelyet naponta többször is keresztülszeltük, de most székekre ülve türelmesen kivártuk a 10.30-at, amikor a szívet melengető zene mellett megjelent Ferenc pápa több száz pap kíséretében, s misét celebrált a menekültek világnapja alkalmából. Nincs annál felemelőbb, mint a mise végén a 20 ezres tömeggel együtt tapsolni, integetni a papamobil rúdjába kapaszkodó pápának, aki karnyújtásnyira tőlünk suhan tovább, hogy reményt adjon az elesetteknek, a legkiszolgáltatottabbaknak, akiket a háború, a nélkülözés messzire sodort hazájuktól. A délutáni, Rómához közeli Tivoli egyik palotája már csak hab volt a tortán pazar termeivel, a kertjében csobogó látványos szökőkutakkal, ahonnan a fényképezőgépek előtt pózoló diákjainkat ki kellett csalogatni, hogy Rómába érve újabb kulináris élményekben legyen részünk, amikor beleharapunk a pizzába, a lasagne-ba, bruschettába, gnocchiba, rizottóba, carbonara spagettibe … Mindenki dobott a Trevi-kútba, neki háttal állva bal kezével egy pénzérmét, mert Rómába még biztosan visszatérünk.
Mindez nem valósulhatott volna meg, ha nincs Molnár Tamás, a pozsonyi magyar hívek plébánosa, akinek nem lehetünk eléggé hálásak azért, hogy élménybatyunkat (meg persze a koffereinket is) degeszre tömhettük Rómában.
Iró Erzsébet, tanár
