Interjú 2018-2019

Nagy Éva – a világjáró szlovákiai magyar angoltanár

Ha még egyszer középiskolás diák lehetnék, érettségi után elmennék egy évre világot látni...

1. Milyen nyomokat hagyott önben a Duna utcai alma materben töltött közel egy évtized?

9 évig jártam a Duna utcára, 8 évet az alapiskolába, egyet a gimnáziumba, és rengeteg szép élmény fűz hozzá. Mai napig tartanak az általános iskolai barátságok, találkozásainkon sokat nosztalgiázunk arról, ahogy titokban feljártunk a padlásra, milyen csínytevéseket követtünk el a sítúrán, az osztálykiránduláson, hogy bosszantottuk a tanárokat és egymást. A lányokkal együtt jártunk az Apró Szőttesbe sok éven keresztül, ami megalapozta a magyar néptánc és népzene iránti örök szerelmemet. Sok tanáromra szeretettel gondolok vissza: Tóth Beatrixnak köszönhetem az angol nyelvet, ő indított el ezen az úton; Kulcsár Mónikának a helyesírást (mai napig emlékszem a helyesírási dolgozatban a „mállik a vakolat”-ra), valamint az örökre szóló osztályfőnökséget és azt a szeretetet, amivel a diákok fele fordult. Mag Valériának a szlovákot, Koncsol Kati néninek a sok éneklést és a magyar irodalmat. De meg kell említenem Kováts Márta tanárnőt, bár a matek nem tartozott a kedvenceim közé, Olasz tanár urat és Fulajtár tanár urat, aki csodabogár számba ment latintudásával, és imádtuk, amikor ő helyettesített, mert vicceseket mondott, és megtanította az állatok nevét latinul.
Szerettem a Duna utcát, az összes iskolám közül a legjobban. A Duna utca a gyerekkorom.

2. Miért döntött úgy, hogy Pozsonyt Budapestre, majd Budapestet Londonra „cseréli”?

A Duna utcán elsős gimnazista voltam, amikor anyukámtól jött az ötlet, hogy mi lenne, ha átmennék Budapestre. Nem emlékszem, mi volt ennek az oka, mindenesetre nekem nagyon tetszett a javaslat, hisz gyerekkorom óta imádtam Budapestet, ott laktak az unokatestvéreim. Így kerültem a Radnóti Gimnáziumba, amely az ELTE gyakorlóiskolája, és a mai napig az ország 4 legjobb gimnáziuma között van. Olyan híres diákokkal büszkélkedhet, mint Sebestyén Márta, Szalóki Ági (aki mindig a dohányzó WC-ben énekelgetett az alagsorban, sokszor hallgattam én is), Lang Györgyi, Puzsér Róbert és még sokan mások. A Radnótiban angol-német szakos voltam (heti 6-6 nyelvóra, ami azért elég extrém volt abban az időben), de kicsit kívülállónak éreztem magam határon túli magyarként a gazdag budapesti gyerekek között. Viszont úgy érzem, megálltam a helyem, és nem hoztam szégyent a Felvidékre. A budapesti kollégiumi élet meg kiváltképp tetszett, szép évek voltak még azzal együtt is, hogy érettségi előtt nagyjából két héttel többedmagammal kirúgtak a koleszból, mert éjszaka átmentünk a fiúrészlegre társasjátékozni. Jó poén volt, de hiába bizonygattam a szüleimnek, hogy ettől még le fogok érettségizni, nem értékelték annyira.
Az érettségi után eldöntöttem, hogy egy évig Angliában leszek au-pair, de igazából nem emlékszem kristálytisztán, honnan jött ez az ötlet. Valahogy természetes folytatása volt az angoltanulásnak és az angol nyelv és kultúra iránti vonzalmamnak, meg hát nagy divat volt abban az időben az au-pairkedés.

3. Hogyan hatott önre első alkalommal az angliai környezet?

Anglia nagyon más világ volt. Feltűnő volt a rendezettség, a jólét, az emberek kedvessége, segítőkészsége, nyitottsága, egymásban való bizodalma. Nagyon szép évet töltöttem Angliában, a tengerparton laktam, és 3 édes gyerekre vigyáztam, mellette pedig nyelviskolába jártam. Imádtam az angol nyelvet és imádtam tanulni, szabad voltam, és amennyire lehetett, a magam ura. Pénzt kerestem, arra költöttem, amire akartam, és egy fantasztikus országban éltem. Amikor eljutottam Londonba, az maga volt a csoda! Múzeumról múzeumra jártam, megnéztem a híres épületeket, és ámultam-bámultam. 18-19 évesen kell ennél jobb kaland az embernek? Egyébként az angol családdal a mai napig tartom a kapcsolatot, a gyerekek már az egyetemet is elvégezték – felháborító, hogy elmúltak az évek! Anglia után egyenes út vezetett a szombathelyi főiskolára, angoltanári szakra – itt már nem volt kétség, hogy az angol elől nincs menekvés, ez lesz az életem.

4. Miért választotta a pedagógiai pályát? Mi sodorta e felé a hivatás felé?

Nem készültem pedagógiai pályára, annak ellenére, hogy két nagyszülőm és a nagynéném is pedagógus volt. Vagy pont azért nem. Fiatalabb koromban újságíró szerettem volna lenni, anyukám példáját követve, majd politikus, apu után. Feltételezem, egyiket sem igazán gondoltam azért annyira komolyan, mert végül is a néprajz mellett döntöttem. Bár ebből sem lett semmi, nagybátyám sikeresen lebeszélt, mondván, ha már annyira szeretem az angolt, jó lenne azzal kezdeni valamit. Felvettek Egerbe és Szombathelyre a tanárképző főiskolára, én Szombathely mellett döntöttem, és jó döntés volt, mert fantasztikus tanáraim voltak az angoltanári szakon. A főiskola után visszakerültem Budapestre, pár évig nyelviskolákban tanítottam, majd újra nekivágtam Angliának, ahol ezúttal 13 évig maradtam. Angliában 2 évig pedagógiai asszisztensként dolgoztam; tanulási zavarokkal/nehézségekkel küzdő diákokkal foglalkoztam, majd tanárként dolgoztam egy SNI (sajátos nevelési igényű) középiskolában.

5. Személyes tapasztalatokat is szerzett az angliai iskolaügyről. Összevetve azt a szlovákiai/magyarországi oktatásüggyel, milyen markáns különbségeket lát?

Az én tapasztalatom az, hogy sokkal gyermekbarátabb, gyerekközpontúbb az oktatás Angliában. Csoportos, kollaboratív tanulás megy, a gyerekek kisebb-nagyobb csoportokban együtt ülnek, együtt, egymással, egymástól tanulnak. Olyat csak dolgozatíráskor láttam, hogy mindenki külön padban ül, vagy még akkor sem. Mindenkinek vagy tanulópárja, akivel egy héten keresztül együtt dolgozik – majd cserélődik a pár.
A frontális oktatás aránya jóval alacsonyabb, mint itthon. A tanár egész órán járkál, leül a gyerekek közé, segít nekik, velük együtt alkot. A tanulók nem mindig a padban ülnek, sok, mozgást igénylő feladatot végeznek óra közben, jönnek-mennek, de sokszor ülnek a szőnyegen, és beszélgetnek, olvasnak, játszanak.
A tantermek, de az iskola folyosói is színesek, mindenhol a gyerekek alkotásai, munkái vannak kiállítva, színes poszterek, képek, fotók – öröm belépni ezekbe az épületekbe, mert van bennük élet. Roppant kreatív az oktatás, foglalkozásokon vesznek részt a gyerekek, az iskolák gyakran vendégeket hívnak előadást tartani ilyen-olyan témában.
A tanulók rengeteg időt töltenek a szabadban, minden szünetben kint rohangálnak, az ebédszünetben is – esőben, hóban is. Sokat járnak tanulmányi kirándulásokra, és gyakran az órákat is az iskolaudvaron tartják a tanárok. Én havonta szerveztem tanulmányi kirándulást az osztályomnak, a gyerekek könnyebben tanulnak, ha megélik a dolgokat.
Nagyon sok a különféle iskolai rendezvény, a sportnaptól kezdve a koncertekig, színdarabokig, iskolai kiállításokig, családi délutánokig, rendszeres adok-veszek bolhapiacig, az itt befolyt összeget az iskolára fordítják.
Számunkra talán az egyik legfurcsább az, hogy nincsenek tankönyvek. A tanárok együtt állítják össze a tananyagot, rengeteg pluszmunkát végeznek, készülnek, internetről, innen-onnan gyűjtik az információt, és ennek köszönhetően nagyon jó kis kreatív, interaktív órákat tudnak összehozni. Egy tanóra ott nem úgy néz ki, hogy a tanár elhadarja a tananyagot, a gyerekek meg 45 percen keresztül jegyzetelnek …
A felsoroltakon kívül van három dolog, amit kiemelnék, mert nekem nagyon a szívügyem. Az egyik, hogy nincs osztályzás, csak szóbeli értékelés, aminek sokkal több értelmét látom mind a szülő, mind a gyerek szempontjából. Igen, rengeteg extra munka a tanár számára évente 1-2x 60 diák szóbeli értékelését megírni (vagy még többet, attól függően, ki hány tantárgyat tanít), de sokkal többet elmond a tanulóról, mint egy négyes a bizonyítványban.
A másik, hogy a tanároknak kötelezően differenciálniuk kell a tananyagot és a feladatokat a gyerekek képességeinek megfelelően, szóval mindenki testreszabott feladatot kap az órán, a dolgozatban vagy akár a házi feladatban is. Nincs sablon, nem minden gyerek egyforma, nem mindenki tanul egyformán, nem mindenki tudja magából ugyanazt kihozni, tehát a tanár igenis igazodik az egyének képességeihez, és ahhoz igazítja az elvárásokat.
A harmadik vesszőparipám a felzárkóztatás, fejlesztés. Az iskolákban pedagógiai asszisztensek dolgoznak, jobb helyeken minden osztályra esik egy, ők segítik a rászoruló gyerekeket az órán belül, kiscsoportban, egyénileg, ahogy éppen a helyzet megkívánja. A komolyabb problémákkal küzdő gyerekekkel fejlesztő pedagógus is foglalkozik, vagy akár logopédus, de nem ad hoc módon, hanem az órarendbe beépítve, rendszeresen.
Ami meg a tanárokat illeti, Angliában nem úgy van, mint itthon, hogy az ember elvállal egy állást, és jobb esetben nyugdíjazásig ott marad, főleg nem az oktatásügyben működik ez így. A tanárok 3-4 évente továbbállnak, szakmailag jót tesz a frissítés, és az önéletrajzban is jobban mutat, ha tanárként több iskolából van tapasztalata az embernek. Szóval ehhez képest a 11 év csúcsteljesítmény, amit én ugyanabban az intézményben töltöttem el. Ennyi év után az iskola kezdett kicsit a fejemre nőni, váltanom kellett.

6. Mely országokba jutott el élete során? Milyen élményekkel gazdagodott?

Nagyon szeretek utazni, és bár jártam már pár helyen, van még a bakancslistámon sok ország, ahova szeretnék eljutni. Nagy élmény volt a nyugat-afrikai Gambia vagy a karibi Grenada szigete, a nyugat-karibi óceánjáró luxushajózás sok évvel ezelőtt, és bár sokan azt mondják, hogy ez nyugdíjas amerikaiaknak való szórakozás, én élveztem a kényelmet, és bármikor újra elmennék. Thaiföldet nagyon a szívembe zártam gyönyörű templomaival, tengerpartjaival, fantasztikus utcai étkezdéivel. New Yorkban elszédítettek a felhőkarcolók, a Niagara-vízesésben hajókázni életre szóló élmény csakúgy, mint az amishok életébe bepillantani Pennsylvaniában vagy aranyat mosni Észak-Karolinában (találtam is!) – az Egyesült Államok nagy kedvencem. Tavaly volt szerencsém Kanadában járni: Quebec csodálatos város, de eljutottam egy indián rezervátumba is, síeltem, kutyaszánoztam, Montrealban pedig élőben szurkolhattam a Montreal Canadiens hokimeccsén. De az élmények közül nem maradhat ki a svájci Nagy Szent Bernát-hágó, a mentoni narancsfesztivál, a nizzai virágkarnevál és Monte Carlo, ahol még pesti gimnazista koromban jártam. A teljesség igénye nélkül gyönyörű városoknak tartom Barcelonát, Granadát, Bordeaux-t, Velencét, Amszterdamot, de Krakkó és a wieliczkai sóbánya is varázslatos. A legjobb musicaleket Londonban láttam – imádom ezt a várost nyüzsgésével, múzeumaival, éttermeivel, palotáival, nyitottságával, be- és elfogadásával. És nem utolsósorban az örök szerelem: Erdély, ahova visszajárok kirándulni és táborokba, amikor csak lehet. Felejthetetlen élmény a széki lakodalom és a palatkai cigányprímás temetése, és a legszebb csillagos ég a Gyimesben látható.

7. Mielőtt visszatért volna Pozsonyba, Tanzániában élt a családjával. Hogyan került ebbe a távoli, számunkra egzotikus országba?

Már évek óta azon gondolkoztam, hogy lépni kéne a munkahelyemről és talán Angliából is. Azt tudtam, hogy Szlovákiába vagy Magyarországra még nem akarok visszatérni, és azt is, hogy szeretném kipróbálni a nemzetközi iskolák világát, így hát elkezdtem a nemzetközi iskolák álláshirdetéseit bújni. Így jutottam el februárban Londonba egy nemzetközi tanári állásbörzére. Leginkább a Közel-Keleten vagy Európában szerettem volna állást találni, de igazából nyitott voltam bármire. Egy kontinens volt, amely nagyon nem érdekelt: Afrika. De az állásbörzén úgy hozta a sors, hogy beültem egy tanzániai iskola tájékoztatójára, és annyira megfogott a két igazgató előadása, hogy utána bejelentkeztem hozzájuk interjúra. Az interjú végén azt mondták, hogy akkor ők itt és most szeretnék nekem felajánlani az állást, és hogy mennyi gondolkodási időt kérek. Mondtam, hogy 24 órát. Gyors konzultáció édesanyámmal és a férjemmel, és 24 óra múlva megvolt a döntés. Költözünk Tanzániába!

8. Milyen sztereotípiákkal érkezett a fekete kontinens eme államába? Milyen ismeretei voltak róla? Mennyiben változtak meg ezek?

Hogy mit tudtam Tanzániáról? Konkrétan annyit, hogy Hemingway írta a Kilimandzsáró havát, hogy itt van a Szerengeti Nemzeti Park, a Tanganyika-tó és a maszájok, hogy Freddie Mercury Zanzibáron született, hogy Dar es-Salaam a főváros (ez tévesnek bizonyult), és hogy szuahéliül beszélnek. Szóval nem sokat.
De mivel nyitott gondolkodású, elfogadó, könnyen alkalmazkodó, kalandszerető ember vagyok, és mivel Angliából nagyon elvágyódtam, úgy gondoltam, miért ne? Annyira rossz nem lehet, ha van itt nemzetközi iskola, és még tanárokat is toboroznak … A férjem júniusban azért ellátogatott Tanzániába, hogy meggyőződjön róla, élhető-e az ország. A telefonba annyit mondott, hogy hatalmas kultúrsokk lesz, de élhető. Így hát nyitott szívvel, lélekkel, optimistán érkeztünk Tanzániába, hiszen máshogy szóba sem jöhetett volna Afrika.
Sztereotípiáink nem voltak, jártunk már régebben Gambiában, ami ugyan Nyugat-Afrika, de úgy gondoltuk, Kelet-Afrika is nagyjából hasonló lehet. Nem tévedtünk, csak nyilván turistaként valahol eltölteni egy hetet nem ugyanaz, mint egy évig ott élni.
Nagyjából egy év volt ugyanis a tűréshatár Tanzániában, számomra ennyi ideig tartott a „kultúrsokk, de élhető” kategória. Sőt, ha nagyon őszinte szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ha tudtuk volna pontosan, mi vár ránk ebben az országban, talán nem is mentünk volna. Hihetetlen a szegénység, elképzelhetetlen az európai szemmel nyomorban élők (nekik ez nem nyomor, hiszen ez a természetes) és a gazdagok közti különbség. Az egyik sárból, deszkákból összetákolt kunyhóban él, a gyerekei a porban másznak, nincs ivóvize, havi 70 dollárból kell a családját eltartania, míg a másik 25 ezer dolláros Hammerrel közlekedik, havi ezer dollárért nemzetközi iskolába járatja a gyerekét, és a villája előtt az utat locsoltatja egész nap a kertészével, hogy ne porozzon annyira. De nehéz megszokni az általános igénytelenséget és nemtörődömséget, a szemetet, a port, a hőséget, a napi gyakoriságú áramkiesést, a vízhiányt, a fertőzéseket, a fehér emberrel szemben tanúsított, nem ritkán ellenséges viselkedést, az utakon az állandó, ok nélküli rendőri igazoltatást, a géppuskás rendőröket, a korrupciót és még sorolhatnám. Szóval nem szívbajosoknak való. Viszont a másik oldalon ott vannak az ország természeti szépségei: a Kilimandzsáró, a tengerpart, a tavak, a szafari parkok, a különleges állatok, illatos virágok. Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy reggelente a frangipáni illatára ébred, a Kilimandzsárót látja a hátsó kertből, és maszájok készítenek neki ékszereket. Valamit valamiért.

9. Hogyan néztek ki az afrikai hétköznapjai?

Az iskola 7:30-kor kezdődött, ez kicsit fájdalmas a reggeli 6 órás keléssel együtt, nehéz volt megszokni. A tanítás az általános iskolában 13.00-kor véget ért, utána ebéd, majd 14.00-kor kezdődtek a délutáni klubok (úszás, lovaglás, zeneóra, kinek mi) – természetesen ez nem kötelező. A középiskolában 15.00-ig tartott a tanítás, kivéve pénteken, amikor mindenki 12:35-kor végzett.
Munka után vagy a kollégákkal szocializálódtunk, vagy mindenki igyekezett haza, mert a nagy hőségben semmi kedve nincs az embernek kint ücsörögni egy-egy étteremben. Reggel 10.00-ig elviselhető a klíma, szinte hűvös van, de délre gyakran eléri a 40 fokot, és légkondi nincs sehol, tehát jobb a viszonylag hűvös épületekben belül maradni, már ahol van mennyezetre szerelt, amerikai stílusú ventillátor. Az iskolában van, a lakóházakban nincs. Mindig is olyan helyre vágytam, ahol egész évben nyár van és meleg, de a házon belüli 35 fokot nehezen viselem. Főleg éjszaka.
Amíg én dolgoztam, a bejárónő kitakarította a házat (a nagy por miatt néha naponta 2x fel kellett mosni és port törölni), kimosott (nincs mosógép, tehát mindent kézzel), kivasalt, szóval a házimunkára nem volt gondom egyáltalán. Eleinte furcsállottuk, amikor azt mondták, hogy elvárt, szinte kötelező a bejárónő alkalmazása, de aztán kiderült, hogy ez itt minden középosztálybeli családnál teljesen normális, és a fehér embertől is elvárják, hogy ily módon támogassa a helyieket. Ott még annak is bejárónője van, aki háziasszonyként otthon ül egész nap, míg a férje dolgozik. Sőt, van, akinek kettő! Elég hamar kiderült, hogy a körülmények miatt bejárónő nélkül képtelen lettem volna ellátni a tanári és a háziasszonyi teendőimet egyszerre, szóval hálás voltam ennek a valószínűleg gyarmati időkből ott maradt szokásnak. Hétvégén általában kimozdultunk otthonról, kirándulni jártunk, vagy más családokkal, kollégákkal közös programokat szerveztünk.

10. Mely kompetenciák fejlesztése szükséges az oktatáson belül ön szerint ahhoz, hogy bárki a diákjaink közül eljusson arra a szintre, ahol jelenleg ön van, és meg is állja a helyét?

Nem szeretnék itt nagyon okosakat mondani. Szerintem a lényeg, hogy legyen valami, ami érdekel minket, amit szeretünk csinálni, és amiben jók vagyunk. Legyen kitartásunk, tudjuk, mit szeretnénk elérni, és tegyünk is érte valamit. Sokszor az élet másfelé sodor, meg akadályokat gördít elénk, de ha van bennünk kitartás, el fogjuk érni, amit célul kitűztünk. Az se baj, ha időnként teszünk egy kis kitérőt, hiszen mindenből lehet tanulni.

11. Egy fontos, megszívlelendő gondolata a Duna utca mai diákságának?

Tanuljanak nyelveket, és utazzanak a nagyvilágban, szívják magukba a multikultit! Ha még egyszer középiskolás diák lehetnék, érettségi után elmennék egy évre világot látni (mint ahogy ezt sokan teszik nyugaton, de talán már nálunk is egyre többen), dolgozgatnék, önkénteskednék, emberekkel ismerkednék, kapcsolatokat építenék, élményeket szereznék, és utána találnám ki, hogy mit/hogyan/hol szeretnék továbbtanulni. A mi időnkben ez még nem volt sajnos annyira divat, gimi után rögtön mindenki ment főiskolára, egyetemre, és vagy teljesen kimaradt, vagy jóval későbbre tolódott a világjárás. Szóval miután láttam egy kis világot, és szereztem némi élettapasztalatot, utána döntenék arról, hogy hogyan tovább.

Köszönet a válaszokért!

p.s. Az interjú szerkesztésével egyidőben vált biztossá, hogy Éva a következő tanévet egy sanghaji nemzetközi iskolában kezdi. Sok sikert, rengeteg pozitív élményt és tapasztalatot kíván neki az elkövetkezendő két évre alma matere!

Bezárás