Galán Angéla – műsorvezető, televíziós újságíró

1. Milyen emlékeket őriz Pozsonyról?
Pozsony a gyerekkoromat jelenti. Már az első emlékeimben hangsúlyos volt a város, ezen belül is az óváros jelenléte. Tízéves koromig a Mihály utca egyik ódon házában, a Mihály-kapu közelében laktunk, később pedig a Ventur utcában, az Academia Istropolitana tőszomszédságában. Jó volt ott gyereknek lenni, meghitt viszonyom volt a környezettel. Úgy éreztem, a házak, a kapualjak, a sikátorok macskakövei régi történeteket mesélnek, egy egyszervolt Pozsonyról, amelyre nosztalgiával gondoltam, bár sosem ismertem. Gyalog jártam iskolába, és a mai napig tisztán emlékszem az utcaképekre, a fényekre, az ébredő város hangulatára.

2. Mit tudott eddig leginkább hasznosítani a Duna utcán átéltekből/kapottakból/tanultakból?
Nehéz erre válaszolni. Hatéves koromtól érettségiig rengeteg hatás és impulzus ért, ezek mind lenyomatot hagytak rajtam, formáltak, ilyen-olyan irányokba. Erős hatással volt rám néhány tanár, és az általuk tanított tantárgyakat (irodalom, művészettörténet, nyelvek, filozófia) szívesen, és tulajdonképpen észrevétlenül tanultam. A gimnáziumi években szerettem meg igazán a Duna utcát. Az iskolában töltött idő, az osztályom, a barátaim nagyon hangsúlyosak voltak akkor az életemben. Ebben nagy szerepet játszott néhai osztályfőnököm, Vojtek Sándor személyisége és tanítási módszere. Egy különleges közösséget teremtett az osztályból, kreativitásra és játékosságra ösztönzött minket. Ezért a mai napig hálás vagyok.

3. Budapesten született, ám Pozsonyban nevelkedett. Mivel járt ez a kétlakiság?
Mindig is pozsonyinak éltem meg magam, Budapestre 18 éves koromig csak rokonlátogatóba jártunk. Kisgyerekként gyakran dicsekedtem azzal, hogy én Budapesten születtem, mert ezt különlegesnek tartottam, de nem éreztem magam ott otthon. Érdekes volt, a jellegzetes kétütemű motorok szagával, a magyar nyelvű feliratokkal. Aztán az első budapesti egyetemi félév után, ahogy kialakultak fontos kapcsolataim, szaporodtak a városhoz fűződő élményeim, kezdtem fokozatosan gyökeret ereszteni itt is. Manapság itt vagyok itthon, de nagyon szívesen járok haza, Pozsonyba is.

A kisebbségi identitás kérdése egy családi és magánéleti kitárulkozásba ágyazódik a filmben. Ha ilyesmit készít az ember, kicsit olyan érzés, mintha pőrén állna egy nagyszínpadon. … Végre tudtam, mit akarok csinálni, és amit csináltam, azt mások is elismerték. …

4. Melyek az előnyei (persze, ha vannak), ill. buktatói egy ismert – elismert színész (Galán Géza) gyermekeként pályát választani, majd elkezdeni?
A pályaválasztásom egy éveken át tartó, küzdelmes folyamat volt, néha úgy érzem, máig nem zárult le.. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy gondoltam magamról és a vágyaimról valamit, ami nem biztos, hogy teljesen fedte a valóságot. Édesapámnak köszönhetően művészek és színházi emberek között nőttem fel, gyerekként úgy éreztem, ez az az egyetlen igazán érdekes létforma, ezen belül is a színésznőség a leges-legérdekesebb. Apám nem ellenezte a színészi ambícióimat, de nem is támogatta különösebben, azt mondta, el tudna engem képzelni riporterként is, mert kicsi koromtól kezdve rengeteget kérdeztem, bárki, aki szembejött, érdekelt. De én rendületlenül színésznő akartam lenni, közben minimális lelkesedéssel végeztem a bölcsészkart. Ilyenkor jön képbe az önismeret, amelynek 18-20 évesen még sokan eléggé híján vagyunk. Végül, csalódások és újrakezdések után eljött az az időszak, amikor úgy éreztem, a helyemre kerültem: azt csinálhatom, amit szeretek, és ez szerencsés esetben még másoknak is élményt adhat. És jó volt az is, hogy úgy érezhettem, Apukám büszke rám. A színészetet pedig elengedtem, rossz érzések nélkül. A sors iróniája, hogy időről időre megtalálnak színészi feladatok azóta is, legutóbb a diplomavezető tanárom készülő nagyjátékfilmjébe ugrottam be egy apró szerep erejéig, jó mókának fogtam fel.

5. Kipróbálta az újságírást és a műsorvezetést/televíziózást is. Melyik áll közelebb önhöz?
Szerintem a kettő lényegét tekintve nem nagyon különbözik. Mindkettő a történetmesélésen alapszik – az újságírás írott, a televízió mozgóképes eszközökkel. Mindig szívesen írtam, már alapiskolásként is úgy gondoltam, inkább öt fogalmazás, mint egy dupla matek. A televíziós (vagy az internet terjedése miatt mondhatjuk úgy is, hogy mozgóképes) újságírásban az intenzitást, a pörgést szeretem: hogy abban a pillanatban kell reagálni a történésekre, nincs idő hosszan kozmetikázni, újragondolni és átírni. Egyérteleműen ez áll hozzám közelebb, nem beszélve arról, hogy egy cikk esetében mindig nehezen osztom be az időmet, rendesen megszenvedem a határidőket. De szeretek írni, és az elmúlt hónapokban úgy alakult, hogy több írott interjút készítettem, sokat tanultam belőlük. Jó dolognak tartom, ha többféle műfaj jelen van az életemben, a munkák különbözősége serkentő hatással tud lenni egymásra.

6. A 2011-es évben 2 szakmai díjjal is jutalmazták munkáját. Mit jelentenek ezek az elismerések önnek?
Mindkettő a diplomafilmemhez (Szlovákmagyarok) kapcsolódik, amelynek nagyon személyes a hangvétele. A kisebbségi identitás kérdése egy családi és magánéleti kitárulkozásba ágyazódik a filmben. Ha ilyesmit készít az ember, kicsit olyan érzés, mintha pőrén állna egy nagyszínpadon. Ezért is voltak fontosak a díjak, mert visszajelzést adtak arról, hogy talán volt értelme ebben a hangnemben, így megcsinálni a filmet. Fentebb írtam a pályaválasztásom hosszú és bizonytalan éveiről, a díjakkal valahogy lezárult az az időszak. Végre tudtam, mit akarok csinálni, és amit csináltam, azt mások is elismerték.

7. A Szlovákmagyarok c. dokumentumfilmjének visszhangjai közül melyik volt a legmarkánsabb, miért?
Nem tudnék egyet kiemelni. Az internetes anonim hozzászólások mindig elég markánsak, mivel a névtelenség leple felszabadítja a vélemény nyilvánítást, jó és rossz irányba egyaránt. Nekem fontos volt, hogy Magyarországon főleg pozitív visszhangokat kapott a film, még olyan, egymástól elég távol eső sajtóorgánumokban is, mint a Népszabadság és a Magyar Nemzet. Sok-sok levelet is kaptam. Az emberek elmesélték a saját történetüket, a külhoni magyar léthez fűződő fájdalmas vagy épp pozitív élményeiket, ezek közül volt jónéhány markáns, érzelmektől fűtött. Még olyanok esetében is, akik nem voltak személyesen érintettek a kisebbségi kérdésben.

8. Angi jelenti c. heti magazinjának ön szerint eddig melyek voltak a legérdekesebb részei?
Az egész sorozat olyan volt számomra, mint egy óriási Tesz-vesz szótár, egy ismeretterjesztő kisenciklopédia, élménytúrába ágyazva. Helyeket, embereket, munkákat ismertem meg általa, úgy, ahogy azelőtt soha nem volt alkalmam, a balatoni halászok mindennapjaitól kezdve a női ketrecharcosok életéig. Nehéz egyet kiemelni, de a személyes kedvenceim közé tartozik a bányászokról szóló adás. A márkushegyi szénbányában kapcát vettem a lábamra, védőszemüveget, füldugót és sisakot raktam a fejemre, majd hason csúszva egy gumiszalagon, leereszkedtem a 400 méteres mélységbe. Odalent szénporos bányászok jöttek-mentek és dolgoztak, a legnagyobb természetességgel. Izgalmas volt.

9. Mivel tölti szabadidejét? Hogyan töltekezik energiával?
Egy csendes reggeli teázástól kezdve egy jó baráti beszélgetésen át a könyvolvasásig bármi feltölthet. A fontos, hogy jelen legyünk a pillanatban és értékelni tudjuk, amit ad.

10. Melyek a hosszútávú tervei?
Szeretném mindig megtalálni a módját, hogy azzal foglalkozhassak, amit szeretek, a lehető legkevesebb kompromisszumot kötve. Olyan történeteket szeretnék jól elmesélni, amiket fontosnak és érdekesnek tartok, akár tévéműsorról, filmről, vagy írásról van szó. Az már csak ráadás és a sors ajándéka, ha mindez sok emberhez eljut.