Költőpalántáink

A költészet napja alkalmából meghirdetett versíró pályázatra három (bátor) tanulónk küldte el versét, sőt verseit, melyekről Tóth Elemér költő mondott véleményt, építő kritikát, melyet megfogadva akár a költészet, versírás közelében is maradhatnak –  tartósan –  diákjaink. Íme ízelítőül néhány költeményük:

 

H2O

 

Homogén vjzcseppek vagyunk,

Mindenségnek tengerében,

Elindulsz reggel az utcán,

Mégis máshol érsz véget.

 

Árral szemben mész,

Akár egy pisztrángraj,

A víz álomba ringat,

Alszol: már nincs baj.

 

Dagályként simogatod

valahol kint a parton

kavicsok, s kagylók

közt téged figyelő

örök ismeretlent.

 

Gyermek kacsázik

szívfelszínen tikon,

Nem tudván, minden

Ember tagadhatalan

Egymás nincstelenje.

 

Kajdacsy Eszter  I. A

 

Vigyél magaddal

 

Ezer virág illata járja a levegőt,

Még csak néhány napja tették rád a lepedőt.

A föld is még nedves a zuhogó esőtől,

S úgy érzem, itt roskadok a múlt esztendőtől.

 

Miért, miért vitt el ilyen hamar az élet?

Nem értem, miért veszi el mindig a szépet.

Reszketek, ahogy hideg, márvány tested nézem,

S tudom, nem bírom már, én is ugyanígy végzem.

 

Még nem érted talán, miért kérlek most erre,

De könyörgöm, hallgasd meg imámat egy percre!

Nélküled ez a világ nem jó hely számomra,

Hidd el, szükségem van az angyali szárnyakra.

 

Várlak lankadatlan az erdő sűrűjében,

Csillagok mutatják utam a sötétségben.

Téged hallak minden egyes dalban s morajban.

Már tudom, miért vágyott rád mindig az ajkam:

 

Mert Te vagy, ki álmom tengerén vizet kavart,

Te vagy, ki szárnyakat ad, mégis a földön tart.

Te, kiért testem minden sejtje cseppet reszket,

Mert Te vagy, ki kitölti az űrt és a csendet.

 

Németh Viktória II. B

 

Tavaszodván

Tavaszodván mikor sóhajt a rét,

vagyis nem.

Hófödte a rét s nem sóhajt mint elébb.

Mit kívánsz mondd? Mit?

Madárcsicsergést, napsütést, tán

aranyalmát, vagy szóló szőlőt? Mondd mit?

Ja, hogy boldogságot…

 

Tavaszodván mikor sóhajt a rét,

de nem sóhajt úgy, mint elébb.

Hisz nincs is rét.

Eltűnt.

Felemésztette a víz, a kín és az emberi szív.

Nincs hová menekülj, hol elbújj,

nincs többé támfal, hol újra kivirulj!

Mondd, még mindig boldogságot akarsz?

Ja, hogy elég már a szeretet is…

 

Tavaszodván mikor sóhajt a rét,

és én újra beköszönnék,

Te nem vagy sehol.

Hogy kerestél? Mégis hol?

Szívedben?

Hát hol keresel te engem?

 

Tavaszodván mikor sóhajt a rét,

úgy érzem véget ért.

Búcsút mondott örökre.

Távoli képet fest a lelke,

s a vonat halk zakatolása

maradt füle utolsó búgása.

 

Ziff Stella 9. o.