Ahol a legkevesebb van, mégis a legtöbbet kaptam

Mi, emberek mindig többre és többre vágyunk, soha nem elégszünk meg azzal, amink van. Nem vagyunk elégedettek az oktatási rendszerrel, az orvosi ellátással és még sok mással, de abba bele sem gondolunk, hogy valahol ezek a dolgok még kevésbé működnek vagy egyáltalán nincsenek. Hasonlóan gondolkodtam én is, mielőtt ellátogattam volna Afrikába egy missziós út keretében, de őszintén mondhatom, amit ott tapasztaltam, az nagyon megváltoztatott.

Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy én is utazhatok, nagyon megörültem. Kiskorom óta szeretek segíteni az embereken, így nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy sem. Az OZ missie csapatával április 5-én, szombaton elindultunk Tanzániába. A csapatból pár embert ismertem csak, köztük apukámat, aki most harmadszor utazott ki velünk. A repülés során megismerkedtem a többi taggal is, mindenkit szimpatikusnak találtam. 27 és fél órás utazás után megérkeztünk a tanzániai Sukamahelába, ahol egy paplakban voltunk elszállásolva. A szálláshelyre érve meg kellett bírkóznóm a pókfóbiámmal, ami nem volt egyszerű, de összeségében azt mondhatom, sikerült legyőznöm. Megvacsoráztunk, és mindenki pihenni tért, hiszen fáradtak voltunk és tudtuk, hogy sok feladat vár még ránk a héten.

Az elkövetkezendő két napban a helyi iskolákba látogattunk el. Hétfőn az első úticélunk Mbwasa település iskolája volt, ahol csak az igazgatósággal tudtunk találkozni, mert a gyerekeknek szabadnapjuk volt. Átadtam az iskolánk által küldött ajándékokat, írószereket, füzeteket, édességeket. Másnap, amikor a gyerekek megérkeztek, szétosztottuk a plüssöket, melyek gyüjtéséhez iskolánk is hozzájárult. A gyermekek arcán az őszinte boldogság volt látható, hiszen ilyen ajándékban ritkán van részük. A tanulók ezután ebédeltek, egy tál kukoricakását kaptak. Elgondolkodtató volt látni, hogy ők még annak is örülnek, hogy egyáltalán van mit enniük.

Szerdán egy másik iskolát néztünk meg, mégpedig a sukamahelait. Ebben már valamivel jobbak voltak a körülmények, mint Mbwasában. Itt is átadtam az iskolánk által küldött ajándékokat.

Az utolsó napot sajnos a szállásunkon töltöttem, egy gyorsan és a legrosszabbkor jött betegség miatt, később, amikor már jobban éreztem magam, megnéztünk egy kesumanufaktúrát, ahonnan jó sok kesuval távoztunk.

Ez az út nem jöhetett volna össze az apukám nélkül, aki a misszióba beszervezett, valamint köszönettel tartozom az iskolámnak, hiszen hozzájárultak az adománygyűjtéshez. Összességében nagyon jól éreztem magam, feltöltött a helyiek felénk áradó szeretete. Ahogyan a címben megfogalmaztam, ott kaptam a legtöbbet, ahol a legkevesebb van, hiszen ezek az emberek hatalmas szegénységben élnek, mégis nagyon kedvesek és érdeklődőek. Ha újra lehetőségem lesz az utazásra, biztosan élek vele.

Szőcs Kinga, II.A