Kedves ballagóink!
Mivel e(l)-ballagásotokon személyesen nem vehettek részt diáktársaitok, nem búcsúzhattak el Tőletek, nem ölelhettek meg Titeket, és nem hangozhatott el az a beszéd sem, amely az ő gondolataikat, érzelmeiket közvetítette volna felétek, most átnyújtjuk Nektek ezeket írásban! Az üzenőfalon pedig a diákjaink által számotokra válogatott idézeteket és további, akár személyes üzeneteket is olvashattok. Fogadjátok ezeket olyan szeretettel, amilyennel ők megfogalmazták!
Drága Barátaink!
Őszintén mondom, hogy nagyon nehezen fogalmazom a gondolataimat, pedig ez általában nem jellemző rám, mert egyszerűen nem tudom, mit üzenjek Nektek. 62 napja nem láttunk Titeket. 62 napja Kulcsár tanárnő cipőkopogása, houmos kávé és a folyosós fotelek nélkül élitek/éljük le mindennapjainkat.
Szerettem volna összefoglalni azt a három évet, amit együtt töltöttünk, de rájöttem, hogy lehetetlen. Sosem fogom elfelejteni a sok őrültséget, amit a B osztály követett el, akár a társaságunkban, akár nélkülünk. Ha az utóbbi történt, arról is gondoskodtatok, hogy tudjunk róla. Egy jó sztori ne vesszen kárba, igaz? Persze az A osztályról sem feledkezem majd meg, ahonnan több diákot jó barátomnak tudhatok. Már az avatásunkkor bevéstétek magatokat az emlékezetünkbe, bár mi sejtettük, hogy igazából még jobban szívatni szeretettek volna, csak nem adatott erre lehetőség. Sebaj, mi ezzel együtt is szeretünk és szeretni fogunk Titeket!
Nem szándékozom búcsúzkodni, nincs is miért: mi bárhol, bármikor tárt karokkal várunk majd Titeket, viszont Ti se hagyjatok minket cserben! Hiszen egy Duna utcás örökké Duna utcás marad!
További sok sikert kívánok Nektek az életben gimnáziumunk diáksága nevében! Szükségetek lesz rá, hiszen a vizsgáitok a különböző egyetemeken nem lesznek annyire egyszerűek, mint az érettségi! De hiszünk Bennetek, tudjuk, hogy keményen tanultatok, készültetek, és reméljük, pár év múlva majd a Ti sikereiket látva még büszkébbek lehetünk arra, hogy mindannyian a Duna utcáról indultunk a nagybetűs Életbe!
Nagy Antónia a Hangzavar főszerkesztője
Sosem könnyű a búcsúzkodás, főleg nem akkor, mikor nem csak egy személytől, hanem kétosztálynyi kitűnő és felettébb érdekes, kedves és szerethető fiataltól kell búcsút vennünk. Nem beszélve arról, hogy egy abszolút szokatlan szituációban találtuk magunkat, s nem is gondoltuk volna pár hónappal ezelőtt, hogy így fogunk búcsúzni tőletek. Viszont egy dolog biztos, hogy történelmi pillatoknak vagyunk tanúi, Ti pedig aktív résztvevői, s Ti lesztek azok, akik majd erről fogtok beszélni gyerekeiteknek, de még az unokáitoknak is.
Számunkra, a fiatalabbak számára Ti voltatok azok, akikre felnéztünk, akiktől tanultunk és segítséget kértünk. Ti avattatok fel minket, és Ti mutattátok meg, hogy hova érdemes beülni egy kávéra suli után.
A sok-sok verseny, kirándulás és iskolai akció sem lesz már a régi Nélkületek, de szerencsére a közös emlékek úgy maradnak meg a szívünkben, hogy nemcsak feledhetetlenek voltak, hanem a nevetés és jókedv garanciái is.
Első óta tudtam, hogy el fog jönni ez a nap is. Ha nem is én írtam volna ezeket a szavakat, hanem bárki más, akkor is teljesen egyetértenék minden egyes betűvel. Lehet, valaki jobban is meg tudná fogalmazni, hogy mennyit is jelentettetek valójában ennek az iskolának s nekünk, az iskolatársaitoknak. Én annyit tudok mondani, hogy Veletek együtt elmegy egy részünk, de bárhova is sodorjon benneteket a sors, a mi egy részünk mindig ott lesz veletek, ugyanúgy, ahogy a ti egy részetek velünk.
Engedjétek meg, hogy a diáktársaitok nevében köszönetet mondjak mindazért, amit értünk tettetek és ránk hagytatok: a munkátokat, a tapasztalatokat, a szörnyű állapotban lévő könyveket ????, a gyönyörű emlékeket, amelyeknek köszönhetően remélem Nektek is legalább annyira szép gimis éveitek voltak, mint nekünk. Kívánunk sikerekben gazdag felnőtt életet, egészséget és a továbbtanuláshoz kitartást és erőt.
Zeman Tamás, a DÖK elnöke
ÜZENŐFAL BALLAGÓINKNAK
Mindig is példaképként tekintettünk rátok, de soha nem sikerült behoznunk a lemaradásunkat Veletek szemben. Köszönjük, hogy mikor kis „takonypóc” elsősök voltunk, felavattatok minket, és általatok váltunk igazi „duccásokká”; hogy amikor segítségre volt szükségünk, Ti egyből ugrottatok. Ti a rossz napokon is pozitívak maradtatok, jobb kedvre derítve ezzel minket is. Csak annyit szeretnék végszóként: Köszönöm!
Nélkületek nem lesz az igazi!
Jól megúsztátok! Hiányozni fogtok!
Másodikos voltál. Bepróbálkoztál egy „új” elsősnél. Barátság, még jobb kapcsolat, majd valami több… Én szinte kisgyerek voltam, nem csoda, hogy elrontottam. Újra idegenekké váltunk. Majd egy váratlan szülinapi bulin mégis minden jóra fordult, majd minden ment, mint a karikacsapás.
Könnyes szemekkel írom ezt, mégsem veszítelek el, egymásnak ott leszünk mindig, csak már nem mint iskolatársak…
