Rádiósok a Duna utcáról

Melyik a legkedvesebb emléked a Duna utcán eltöltött évekből?

Zoltán: Számomra egyértelműen a legkedvesebb emlékek a tanárok – az emberek, az a közeg, amely meghatározta a további életemet. Amikor az emlékek közt kutatok, akkor ezek mindig megszemélyesülnek – a konkrét tanárok, a konkrét emberek azok, akik kapcsán számomra a Duna utca megéled és újból él.
Enikő: Úgy érzem, hogy ha bármit is kiragadok abból a tökéletesen teljes egészből, amit ott a négy év alatt átéltünk, akkor az összes többivel igazságtalan leszek. Az iskolának a hangulatát egyértelműen a tanáraink teremtették meg. Az elmúlt idővel felértékelődnek a fiatalkori emlékek és a tapasztalatok. A barátságok azok, amelyek a gimnáziumi időkből nagyon megmaradnak az emberben.
Edit: Nagyon nehéz kérdés. Egy emléket nem tudok kiragadni, de biztosan mondanám a tanárokat, minden egyes magyar- vagy történelemórát. Azt, hogy a folyosókon szaladgáltunk, amikor picik voltunk, mivel én alapiskolába is oda jártam, vagy amikor már nagyobbak voltunk, a folyosó végén a lépcsőn beszélgettünk és a fiúkon nevettünk.

Ki volt a kedvenc tanárod, illetve ki volt az, aki a legmaradandóbb benyomást gyakorolta rád?

Zoltán: Számomra minden bizonnyal az akkori igazgatónk, Janda Iván, aki ugyan nem tanított, de ott volt mindenütt. Ő példakép és örök emlék. Tanáraim közül Mészáros Zsuzsát említeném, aki magyar és szlovák nyelvet tanított – az ő órái az érzelmekről szóltak. Harmadik kedvenc tanárom Kosík József tanár úr volt, aki esztétikát tanított négy évig.
Enikő: Nem tudok és nem is akarok választani – mindenkit szerettem, mindenkire szeretettel gondolok és akarok visszaemlékezni. Bárkit kiválasztanék, az igazságtalan lenne.
Edit: Én humán beállítottságú vagyok, de mégis Dávid Bélát említeném. Olyannyira megszerettem a kémiát és azt, ahogy ő tanította a tantárgyat, hogy még kémia olimpián is részt vettem. Továbbá megemlíthetném az összes magyar-, szlovák- és angoltanáromat … Jó, akkor legyen úgy, hogy Dávid Béla és a magyartanáraim.

Milyen volt a legrosszabb jegy a bizonyítványodban?

Zoltán: Nem dicsekszem vele, de sajnos nagyon is emlékszem rá: hármas orosz nyelvből. Ez nagyon bántott, mert alapiskolában nekem hármasom soha nem volt. Lehet, hogy ennek kapcsán, de az oroszt soha nem szerettem.
Enikő: Nekem kétfajta bizonyítványom volt: vagy tiszta egyes, vagy pedig matematikából, fizikából és tornából kettes. A torna kettes – ott volt a kutya elásva: mivel mindig hármast akart nekem adni Cséfalvay tanár úr, és csak Solymos tanárnőnek köszönhetem, hogy vagy kettes kaptam, vagy tiszta egyes esetén egyest. Én még a bakot sem tudtam átugrani!
Edit: Kettes fizikából.

Jelenleg mindhárman rádiósok vagytok, de tanulmányaitok befejeztével nem itt kezdtétek a „munkás” éveiteket. Milyen volt az út idáig?

Zoltán: Rögtön a gimnáziumi tanulmányaim után, amint leérettségiztem, 18 évesen a Csehszlovák Rádió volt az első munkahelyem. Később elvégeztem a bölcsészkar újságírói szakát. Utána ismét a rádió jött egy rövid ideig, majd húsz évig a televízió. A sors furcsa és fondorlatos útjait követve – Enikőnek köszönhetően – visszatértem a Pátria Rádióba. Enikő mintha megérezte volna, hogy a rádió volt számomra az örök szerelem – nem munka, nem hobbi, hanem valóban egyfajta szerelem!
Enikő: Nekem Jack Sparrow jut magamról eszembe, mert az enyém valahol egy kalandori múlt – érdekes módon. Dávid Béla hatalmas befolyással rendelkező tanár volt, és csodálkozom azon, hogy a Duna utcáról nem lett mindenki vegyészmérnök. Én az lettem – biotechnológiát és biokémiát végeztem –, műszaki mérnöki diplomám van. Kétéves labormunka után vegyszerek értékesítésével kezdtem foglalkozni, így kerültem a hirdetés, a reklám közelébe, és innen már csak egy lépés volt a média. A médiák produceri oldala érdekelt mindig, és most is ez a pozíció felel meg nekem leginkább.
Edit: Az egyetem után egy darabig kerestem a helyemet. A rádióba is eljöttem, csináltam egypár műsort, aztán a Vasárnap lecsapott rám, és ott dolgoztam mint a kulturális rovat szerkesztője. Később felkerestem Enikőt, beszélgettünk, és itt vagyok.

Kivel készítetted eddigi legérdekesebb, legjobban sikerült riportodat?

Zoltán: Számomra ez nem a rádióhoz, hanem a televízióhoz kötődik. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egy kellemes hangulatú beszélgetést készíthettem Göncz Árpád egykori magyar köztársasági elnökkel. A nyitrai színházban játszották az egyik darabját, annak a bemutatójára jött el, és ott készült az interjú. Fantasztikus emberként maradt meg bennem. Mivel ő volt az első interjúalanyom a televízióban, ezt a beszélgetést nemcsak a legsikerültebbnek, de a legmaradandóbbnak is érzem.
Enikő: Én riportalanyra értelemszerűen nem tudok visszaemlékezni, mert soha nem ez volt a küldetésem. Munkatapasztalatból számomra a legérdekesebbek a tévés gyártási munkálatok voltak. Forgattunk pl. egy átvett műsort, az Activityt a szlovák televízió számára a MTV-vel. Az egésznek a pikantériája az volt, hogy a teljes stáb – a rendező, a világosítók, a hangmérnökök, a képvágók, az operatőrök – magyar volt, egy kukkot nem értettek a szlovák műsorból, és ennek ellenére fantasztikusan jól lehetett velük együtt dolgozni.
Edit: Én nem olyan régen dolgozom a rádióban, de voltak izgalmas riportalanyaim. Ha egyet ki kell emelnem, akkor Tőzsér Árpádot mondanám, aki március 15-én volt a stúdióvendégem – az egy jól sikerült beszélgetés volt.

Új frekvenciát kapott a Pátria Rádió, jelent ez programváltozást is?

Enikő: Elsősorban tisztázni akarom: ezt a frekvenciát nem kaptuk, hanem saját magunk által koordinált frekvenciáról van szó. Más szóval: ez egy újonnan létrejött frekvencia, és a nemzetközi mezőnyben megkaptuk a működtetésére felhatalmazó jogot. Számomra ez egy csúcs – most már olyan frekvencián tudunk eljutni a hallgatókhoz, amilyet eddig nem tudtunk felkínálni, és a középhullám minden szépsége, bája, használhatósága és negatívuma mellett remélem, hogy örömmel fogják azt felcserélni az URH-frekvenciára. Ehhez fűződik egy negatív élményem is – annak ellenére, hogy még semmi sem tisztázódott, már megjelentek ellenhangok a médiában, amelyek megkérdőjelezték az új frekvencia létjogosultságát. Még semmi konkrétumot nem tudunk, de már elégedetlenek vagyunk – ez egy örök magyar betegség. Programújításaink lesznek, február 6-án indulunk az új struktúrával. Bővíteni szeretnénk az eddigi formátumokat, erre mostanáig nem volt lehetőség.

Mi az, aminek nagyon örülnél a karácsonyfa alatt?

Zoltán: Ez a mai legnehezebb kérdés. Én soha nem vágyakozom olyasmire, amit nem érhetek el, és lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én az élettől megkaptam mindent. Soha nem vártam a karácsonyfa alá dolgokat – azok úgy maguktól, elrendeződve jöttek. Bármennyire is szeretnék válaszolni, nem tudok, és olyan frázisokat, hogy egészséget meg boldogságot – azt nem mondok, mert ez nem helyénvaló válasz.
Enikő: Amit én szeretnék, az nem pénzzel megvehető, viszont nem mondhatom el, hogy mi az. Egész biztosan nem porszívó!
Edit: Amit én szeretnék, az sem kézzel fogható, és hogy megszerezzem, az csakis tőlem függ.

Mit kedvelsz leginkább a karácsonyi ünnepeken?

Zoltán: Azt a meghittséget szeretem, amely csak akkor érezhető, amikor ezek az ünnepek eljönnek. Szeretem az ünnep előtti várakozást – magát az ünnepet már nem is annyira, számomra a várakozás a karácsonyban a legszebb.
Enikő: Mindig szerettem volna igazi „karácsonyos” karácsonyt, de általában olyan munkahelyem volt, hogy nemcsak a decemberi számot kellett leadni, hanem a januárinak is már a nyomdába kellett kerülnie. Hasonlítok a pozsonyi közlekedési vállalathoz, mert úgy, ahogy őket meglepetésszerűen éri december elején a havazás, engem is 24-én meglepetésszerűen szokott érni, hogy karácsony van! De volt már olyan karácsony is, amikor 4-5 nappal korábban sikerült sütnöm is! A nyugalmat és a meghittséget szeretem a legjobban.
Edit: Ó, én mindent szeretek a karácsonyban! Én afféle hedonista vagyok, élvezeteket hajszoló meg szerető – tehát a szentmise után jól beeszünk, megajándékozzuk egymást, azután fonnyadunk a kandalló előtt és nézzük a tévét. És szeretem azt, hogy együtt vagyunk.

Karácsony és újév környékén sokan fejezik ki jókívánságaikat. Milyen lenne a Te ilyen jellegű jókívánságod a pozsonyi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium részére?

Zoltán: Kívánok az MTAG-nak sok jobbnál jobb diákot, hogy válogathasson közülük.
Enikő: Hasonlóképpen sok gyereket, sok osztályt, sok fiatalt kívánok az iskolának. Nagyon kívánom, hogy sikerüljön olyan egészséges önérzettel és önbizalommal rendelkező embereket nevelnie, akik nem mindig másban keresik a hibát akkor, hogy ha a magyarságot nem úgy élik meg, ahogy gondolják, hogy meg kellene élniük.
Edit: Az iskola idén ünnepelte a 60. évfordulóját, ha jól emlékszem – akkor kívánok még tízszer ennyit! Nyüzsgést és kreativitást az iskola falai között.

Teszel-e újévi fogadalmat, ha igen, megosztanád a weboldal olvasóival?

Zoltán: Én soha nem tettem újévi fogadalmat. 55 éves leszek most januárban, soha nem fogadtam meg semmit egyetlen oknál fogva: teljesem feleslegesnek tartom. Most se teszek és biztos, hogy a következő években sem fogok. Egy dolgon ilyenkor elgondolkodom: vajon miért örülünk szilveszterkor? Amikor valami véget ér, bennem inkább szomorúan fájdalmas érzések vannak a múló idő miatt. Én szilveszterkor még örülni sem tudok.
Enikő: Amikor valami véget ér, mindig kezdődhet valami új. Én mindig teszek újévi fogadalmat, és soha nem tartom be. Most is valószínűleg megfogadok majd valamit. Azt gondolom, hogy egyre inkább arra akarok figyelni, hogy a „most”-ot tudjam megélni, és annak örüljek, ami abban az adott pillanatban benne van – abból szeretném a maximumot kihozni.
Edit: Én nem teszek újévi fogadalmat, én összegzem a búcsúzó évet, és ezt terjedelmesem megírom a naplómban. Anyukám mondta: „Túlságosan fiatalok vagyunk ahhoz még, hogy a múltban éljünk.” Én sem szeretek a múltban élni – mindig lezárom azt az évet, amely mögöttem van.

Köszönjük válaszaitokat!

Békés, boldog ünnepeket kívánunk, s még több hallgatót az új esztendőben!