A nap hangos verse
Diákkorom óta kedvenc költőm Tóth Árpád, érettségi tételként is őt húztam. Tőle választottam ez ünnepi alkalomra Esti sugárkoszorú című költeményét. Több szempontból is szép számomra ez a vers: impresszionista hangulata, visszafogottsága, áhítata megkapó. A költő finom melankóliáján átdereng az élet öröme, a létezés boldogsága. Már egy andalító séta is intim közelségbe hozza őt kedvesével. A vers végén átérezhetjük, hogy a szerelem csendes mámorában felragyog az élet nagy ajándéka: Milyen jó tartozni valakihez!
Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
elyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
