Bárdos Ágnes – előadóművész

Jaaajjj! Olyan nehéz előre megfogalmazott kérdésekre jól megfogalmazott válaszokat adni – írásban!!! Bárkivel bármikor szívesen elbeszélgetek / ez, persze, így nem igaz, van, akit nagy ívben kerülök/, de hogy előre megfogalmazzam, az nem az igazi. Persze, a munkám egy része erről szól: megírom a szöveget, aztán elmondom, belemosolyogva, vagy nem /témától függően/ a kamerába… De egy személyes vallomást megírni? S még csak azt sem tudom, ki kérdez, s kinek, kihez szól ez az interjú… Nem mintha mást mondanék, mint amit gondolok, csak lehet, hogy a „célcsoport“ ismeretében célirányosan választanám a szinonimákat… Jó, akkor most eldöntöttem, hogy a gimnazistáknak szól a beszélgetés…meg az alapiskolásoknak…meg a tanároknak…

Mit jelentett Sókszelőcéről felkerülni a szlovák fővárosba 14-15 évesként?

Volt egy osztályfőnököm /Lelovics Tihamér/, aki hatodikos koromtól arra biztatott, hogy Pozsonyba menjek, a Duna utcai gimnáziumba, mivel szerinte az a legszínvonalasabb. Zenetanárom /Jozef Bránsky/ szintén arről győzködte szüleimet, hogy ha már nem akarok konzervatóriumba menni, legalább Pozsonyban tanuljak tovább, mert ott járhatok hangversenyekre, színházba, stb… Mindkettőjüknek hálás vagyok, meg, persze, szüleimnek is, akiknek nem volt ellenvetésük, bár a galántai gimnázium jóval közelebb volt a szülőfalumhoz, csakhogy akkor naponta utazgathattam volna. A koránkelést már akkor sem szerettem, azt meg végképp nem bírtam elképzelni, hogy állandóan szem előtt legyek. Igazából nem voltam látványosan nagy lázadó, de volt bennem egyfajta elvágyódás a falusi közegből. Szóval: a fővárosba kerülés a szabadságot jelentette számomra, bár a kollégiumban ugyancsak odafigyeltek ránk. Az Orsolya utcában laktam /Uršulínska/. Amikor 1980-ban – már egyetemistaként – fél évet Szegeden tölthettem részképzésen, a szállásunk ott is egy leánykollégiumban volt, amelyet városszerte csak „szűzgarázs“-nak neveztek. Hát, azóta az ursulinszkát is így emlegetem, főleg, ha az élemedett korú nevelő nénikre gondolok./ megannyi Miss Marple… Ja, szeretem Agatha Christie-t !/

Ki volt az ön számára a gimnáziumi évek meghatározó tanáregyénisége?

Kulcsár Tibor. Sokat köszönhetek neki. /Ha belegondolok, azt is, hogy magyar szakra mentem, de azt mindenképpen, hogy tizennyolc évesen az ő biztatására jelentkeztem a Szlovák Rádió Magyar Adásának bemondókat, műsorvezetőket kereső pályázatára Ő volt a magyar szakos tanárunk… Most hosszan gondolkodtam, mit is írhatnék róla, hiszen annyi mulatságos és megható történet jut az eszembe vele kapcsolatban. Amikor például Ady volt a tananyag… vagy Tóth Árpád… Felült az asztalra, s mikor elszavalta, hogy „a kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő“, mi akkor azt láttuk, hogy ott lebeg ég és pad között! Demokratikus volt, szigorú, igazságos, szuggesztív…Egyszer valamit elkövetett az osztályunk, amit ő már akkor tudott – és ezt jelezte is -, amikor belépett a tanterembe. Leadta a tananyagot, de éreztük, hogy neheztel. Amikor kicsöngettek, végignézett rajtunk és csak annyit mondott halkan: „ Ha lesz időtök, majd szégyelljétek magatokat!“ Hirtelenjében sok időnk támadt és nagyon szégyelltük magunkat. / Évekkel ezelőtt létre jött a Kulcsár Tibor-díj, amelyet 2009-ben én is megkaptam. Ezt egyáltalán nem dicsekvésképp mondom, hanem szomorúan. Jobban örülnék, ha időnként személyesen /élőben!/ találkozhatnék Kulcsár Tiborral.

Bizonyára a magyarnyelv- és irodalomórák voltak a szíve csücske. A nem-szeretem-tantárgyak túlélésére milyen stratégiát választott?

Tanultam. Ez a legjobb stratégia. „Puskát“ sosem készítettem, mert míg egyesek azzal gyötrődtek, milyen méretű papírra írják le a tudnivalókat, hová rejtsék és mikor húzzák elő úgy, hogy a tanár ne vegye észre, addig én megtanultam, amit kellett. A puskázók meg stresszeltek, ha éppen nem állt módjukban felhasználni azt, amit kevesebb energia ráfordításával meg is tanulhattak volna. Mert a legtöbb tanár résen volt, figyelt, meg nyilván ismerte a „fegyverkészítés“ összes módját, elvégre ők is voltak diákok. Meg aztán: szerettem tanulni és szerettem tudni. A becstelen módszereket viszont mindig is elutasítottam. És élveztem, ha egy-egy tanerő nem talált rajtam fogást. Mert azért akadnak olyanok, akik mindenképpen azt szeretnék bebizonyítani, hogy a diák hülye, ellentétben azokkal a pedagógusokkal, akik még a legreménytelenebb esetekből is megpróbálnak kihúzni néhány épkézláb mondatot. Itt azért megemlíteném, hogy Kulcsár Tiboron kívül szeretettel gondolok Koval Rózsára, Stifter Marika nénire, Szkladányi Endrére, Dávid Bélára és osztályfőnökömre, Roskó Izabellára, de végül is igazából senkivel nem volt különösebb problémám.

Többször nyilatkozta: voltak színészi ambíciói. A valóság a pozsonyi Comenius Egyetem filozófiai kara lett… Mit köszönhet a magyar tanszéknek?

A férjemet, Bárdos Gyulát, akivel évfolyamtársak voltunk,  a harmadik évfolyam elején aztán összeházasodtunk. Jó régen volt… És a maximalizmusra törekvést olyan tanároktól, mint Turczel Lajos, Zeman László, Jakab István, Sima Ferenc. Lehetséges, hogy ez manapság már kóros jelenségnek számít, de mindig is dühített az a fajta hozzáállás, hogy mit hogyan nem lehet …

Eljátszadozott azzal a gondolattal, milyen tanár lett volna?

Igen. Egyesek szerint a pedagógusi mivolt nem hivatás, hanem diagnózis. Lehet, hogy már én is kezelésre szorulnék.

Először a hangja vált ismertté az éteren keresztül a Szlovák Rádió magyar adásának egyik szerkesztő-riportereként és műsorvezetőjeként. Tanári diplomával a zsebében milyen nehézségekkel kellett megbirkóznia, míg elsajátította ennek a mesterségnek-szakmának a csínját-bínját?

Nem voltak nehézségeim. Abban az időben ugyanis, amikor a rádióhoz kerültem, fokozatosan szoktatták az új kollégát a rádiózáshoz. Kezdetben híreket fordítottam, aztán hírszerkesztő lettem, közben egy-két hangos megnyilvánulásom is volt már, majd jöttek a sajtóértekezletek, később az önálló műsorok, vagyis végigjártam azt a bizonyos szamárlétrát. A kollégák segítőkészek voltak, nem irigyelték a tudásukat, a tapasztalataikat. És igazából nem volt idegen számomra a stúdió meg a mikrofon, hiszen, mint említettem, Kulcsár tanár úr biztatására már az érettségi előtt belekóstolhattam a rádiózásba.

Melyik rádiós munkájára – tevékenységére a legbüszkébb?

Volt egy jó kis ifjúsági műsor, a Fiatalok stúdiója, amelynek indulásától fogva az egyik szerkesztője, műsorvezetője lehettem. Népszerű, hallgatott műsor volt vasárnaponként, riportokkal, sok zenével.Rengeteg levelet kaptunk a hallgatóktól. A rendszerváltás után, a ´90-es évek elején kitaláltam egy havonta jelentkező sorozatot Fehér foltok címmel. Hadifogság, kitelepítés, deportálás…Több, mint három évig ment, aztán én döntöttem úgy, hogy befejezem. Mostanában időnként leadnak belőle egy-egy részletet. Ma is kiráz tőle a hideg. Jó műsor volt, csak éppen mindegyik beszélgetésbe egy kicsit belehaltam, hallgatván a rengeteg megpróbáltatást, fájdalmat, történelmi igazságtalanságot. Nagyon szerettem a Pavilon című délutáni publicisztikai magazint, és imádtam a szilveszteri őrületeket. Éveken át voltam a szilveszteri adások egyik műsorvezetője, az élő közvetítést megelőző nyilvános kabaréknak pedig- amelyeket általában december közepén rögzítettünk közönség előtt – állandó szereplője. Jó bulik voltak! És rengeteg hallgató, aki bekapcsolódott az élő adásokba!

A rádiósból tévés lett: bemondó, szerkesztő, riporter, műsorvezető. Melyek voltak eddigi pályájának legmeghatóbb, ill. legkellemetlenebb televíziós élményei?

A Szlovák Televízió magyar adása 1983-ban indult, a ma már Duna Televíziós Asbóth Józseffel mi voltunk az első bemondói. Nyilván megható visszagondolni arra, hogy én lehettem az első, aki magyarul köszönthette a szlovákiai magyar nézőket. Kellemetlen élményből elég sok volt az elmúlt harminc év alatt, sokszor kellett harcolnunk több adásidőért, jobb idősávért, jobb feltételekért.

Rádiós és televíziós pályafutása mellett előadóművészként is sikereket aratott nemcsak a hazai, hanem magyarországi színpadokon is. Hogyan indultak ezek az előadói estek?

Az egyetem elvégzése utáni évben – már a rádiónál dolgoztam – megnyertem a Jókai Napok prózamondó versenyét a felnőtt kategóriában. Akkor mondta Dusza István, hogy nyugodtan jelentkezhetnék önálló irodalmi összeállítással, előadói esttel. Csaknem tíz év kellett ahhoz, hogy ez megvalósuljon.

Egy előadóművész számára a siker biztosan mást jelent, mint pl. egy szalagmunkát végző munkásember számára. Mely sikerére a legbüszkébb?

Több előadói estem volt, a legütősebbnek a Halotti beszéd címűt tartom, amely CD- n is megjelent. / S van egy másik lemezem is, amelyen megzenésített gyermekverseket éneklek. A zenét a legendás Illés-együttes vezetője, Illés Lajos ajándékozta nekem./

Magyarországon már több különböző egyetemeken tanítják, képzik a média szakembereit. A szlovákiai magyarok számára hazájukban még hiányzik ez a fajta képzés. El tudná képzelni magát leendő médiaszakemberek képzőjeként?

Kedves kollégáim, külsős munkatársaim úgy tűnik, hallgatnak a véleményemre, s időnként megjegyzik, hogy sokat tanulnak tőlem. Ki tudja… Netán terveznek ilyesmit a Duna utcán?

Köszönjük a beszélgetést!