Interjú 2012-2013

Dráfi Mátyás – a színművész

Melyek a pozsonyi alma materének a legemlékezetesebb eseményei?

Az osztályfőnökömmel, Havas Vilmosnéval – a mi Havas mamánkkal kezdeném, aki valóban az egész osztály mamája volt. Szigorú, de igazságos! Azt hiszem mindenki tartott tőle, de mindenki szerette és felnézett rá. Minden diákjáról tudta, hogy mi szeretne lenni, s úgy irányította az osztály tanárait, hogy a diák érdeklődése szerint a maximumot követeljék meg tőle.
Abban az időben – 1957-ben az Ifjú Szivek még 120 tagú, valóban a pozsonyi magyar diákok együttese volt. Az osztályból ketten jelentkeztünk s fel is vettek mindkettőnket. Jávorka Imrét a tánckarba, engem az énekkarba, ahol a későbbiek során műsorvezető és szólista lettem. Havas mama eleinte nem nézte jó szemmel ezt az iskolán kívüli tevékenységet, de azért eljött a bemutatóra. /Későbbiek során is eljött minden pozsonyi színházi bemutatómra/. A következő órán elismerően szólt az előadásról, gratulált mindkettőnknek, s arra buzdította az osztály tanulóit, hogy aki csak egy kis tehetséget érez magában, jelentkezzen az Ifjú Szivekbe. Fél év múlva már a következő osztálytársunk is az együttes tagja lett – ő nem volt más, mint Havas mama lánya: Éva.
Abban az időben iskolánk épülete a Zoch utcán volt, közvetlenül a rádió mellett. Ha éppen nem voltam az órán, minden tanárom tudta, hogy nem csavargok, a szomszéd épületben vagyok. Egyszer, mikor késve benyitottam az órára, Hopko tanár úr /szlovák-földrajz szakos/ meg is jegyezte. „Mátyás Dráfi, ako hosť!”Persze, hogy teljesen felkészületlenül menjek egy-egy órára, arról szó sem lehetett.
Akkor még nem voltak „Kulturális utalványok”! Havas mama behozatta velünk a pénzt, s vitt minket moziba, színházba, múzeumba! Emlékszem a Drezdai Képtár anyagát – az igazgató rosszallása ellenére is megnézette velünk.
Mivel tudta, hogy színész szeretnék lenni, a magyar órákra jobban fel kellett készülnöm. gyakran előfordult, hogy egy-egy verset fejből kellett tudnom, és azt az egész osztály előtt el kellett szavalnom /megjegyzem:ez ellen nem is tiltakoztam, sőt örömmel tettem!/
Havas mama emberségéről még ennyit: Az egyik osztálytársnőknek meghaltak a szülei. Egyedül – 17 évesen – gondozta húgát és kisöccsét. Főzött, mosott rájuk. Olyan fáradt volt, hogy az egyik órán elaludt. Kissé hangosan szundított, s mi kamasz fiúk persze felröhögtünk. Havas mama szigorúan ránk nézett, szája elé emelte újját:”pszt!” – mondta – „csendes foglalkozás!” S az aznapi magyar óra valóban csendesen zajlott le.

Eltelt 40 esztendő. Szlovák-magyar költészeti estet mutattunk be Pozsonyban Ladislav Chudík mesterrel. Az előadás végén matematika tanárnőm, Dvorská asszony gratulált /a matika nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé/.Ezt mondta: „Mátyás, én most elárulok magának valamit. Engem egyszer Havas mama az egész tantestület előtt nagyon csúnyán megszidott, – maga miatt: Azt mondta:”Hagyd már békén Dráfit azzal a matikával! Nem akar matikus lenni! Érted!!” 40 évvel az érettségi után tudtam meg, hogyan „csúsztam át” az érettségin matematikából. Ezt persze nemcsak Havas mamának, hanem – így utólag – Dvorská asszonynak is köszönöm.

Kinek, vagy minek köszönheti, hogy a színészi pályát választotta?

1950-ben nevelőapám, Lőrincz János megalapította az első pozsonyi magyar műkedvelő színjátszóegyüttest. Az előadásokra gyakran magával vitt. Igy, kb 10 éves koromtól nemcsak a nézőtérről, de gyerekszereplőként a színpadról is kezdtem megismerni a színházat. Főleg, mikor már a létező Faluszínház profi művészei is besegítettek az előadásokba. Amikor egy-egy falusi kultúrház pince-öltözőjében beleszagoltam a dohos pincék sminkillatával keveredett levegőbe, különös érzés fogott el./ Ez az illat máig is kísért./
Anyám nem nézte jó szemmel lelkesedésemet a színház iránt. Azt szerette volna, ha édesapám nyomdokaiba lépve tanító leszek. El is küldött Érsekújvárba a nagyszüleimhez, megkérve nagyapámat verje ki belőlem ezt a hóbortot. Ez azonban a három év alatt, amit ott töltöttem sem sikerült. Ott is az iskolában megtaláltam a színpadot – Kopasz Elemér tanár úr nagyszerű énekkarában, vagy a diák-kabaréban, amellyel bejártuk a környék iskoláit.
Egy napon, – iskolából menet – egy autóbusz suhant el mellettem, oldalára írva nagybetűkkel: „Magyar Területi Színház”. „Ide el kell mennem” – mondtam, s már ott is ültem a délutáni meseelőadáson. A szünetben odamentem az egyik színész bácsihoz, s elmondtam, hogy én is színész szeretnék lenni. A színész bácsi maga mellé ültetett és elmondta, hogy ez a hivatás mennyi küzdelemmel, lemondással, állandó tanulással, önmagunk továbbfejlesztésével, alázattal jár. S főleg azt, hogy csak akkor vállaljam ezt a hivatást, ha ezzel valóban a felvidéki magyarságot akarom szolgálni. Az a szó, hogy „szolgálat”, nagyon erősen az agyamba vésődött, soha nem felejtettem el, és egész életemben ehhez tartottam magam. Csak amikor érettségi után a színházhoz kerültem, akkor tudtam meg, hogy az a színész bácsi nem más, mint Tarics János.
1957 szeptemberében egy hirdetést olvastam az újságban: „Az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes felvételi pályázatot hirdet az együttes ének,- tánc,- és zenekarába.” Döntöttem: hazamegyek! Azonnal jelentkeztem. A felvételi bizottságban ott ült az igazgató, Ágh Tibor, a karnagyok: Németh László, Janda Iván. Énekeltettek, skáláztattak, – felvettek. „Hány éves vagy? „ – kérdezte az igazgató, „ 15 leszek” – mondtam én. Jóindulatú dorgálás következett: „Első az iskola, ez csak hobbi”- mondták. De nekem nem volt az. Minden előadáson eszembe jutott a”színész bácsi” intelme: ez szolgálat!

Több, mint 50 éve második otthona a színház. Mely szerepe, esetleg szerepei hagytak mély nyomot Önben?

Közvetlenül az érettségi előtt felvételiztem a Színművészeti Főiskolán /VŠMU/.Abban az időben természetes volt, hogy a felvételi után „kádereztek” – azt tudakolták: politikailag, társadalmilag milyen fejlettek vagyunk.
Nekem a végén feltették azt a kérdést: nem akarok-e szlovák színész lenni, hiszen szépen beszélem a szlovák nyelvet. Nem, válaszoltam. Magyar színész akarok lenni, hisz magyar vagyok. Nem vettek fel.
Fellegi István, a MATESZ igazgatója – aki végignézte a felvételit hozzám lépett és azonnal felkínált egy művészstátuszt a színházban. Igy lettem nem egész 17 éves koromban „művész úr”!!! /Persze a művészettől még nagyon messze álltam.
Természetesen feledhetetlen az első szerepem: Viktor Rozov: Boldogság merre vagy c. színművében játszottam egy jó középszerepet: Kolja szerepét. A 10 évvel idősebb Ferenczy Annikának udvaroltam. Minden rendben lett volna, ha nem kellett volna szerelmesen átölelnem. Ez a jelenet sehogy sem akart összejönni. Annika egyszer csak megunta esetlenségemet, elkapta a két kezemet, derekára kulcsolta s rám kiáltott: „ Szoríts már magadhoz az Isten szerelmére!” Hát ezt is megtanultam. /Ez későbbiekben a színpadon, de a magánéletben sem jelentett problémát./
Abban a szezonban még 2 szép szerepet játszottam.
Egy év múlva újból jelentkeztem a főiskolára, ahol meglepetésemre megtudtam, hogy Fellegi Istvánnak köszönhettem, hogy előzőleg nem vettek fel, neki rögtön kellettem. Ezért kérdezték nem akarok-e szlovák színész
lenni. Gyönyörűséges főiskolai évek következtek, kiváló színész-tanárokkal, nagyszerű évfolyamtársakkal, az Ifjú Szívekkel – ahol megismerkedtem feleségemmel, Borikával, – és Csemadok fellépésekkel, sok-sok Zselízzel és Gombaszöggel, és egy emlékezetes vizsgaszereppel: A három testőrben játszhattam Rochefort szerepét.
És már nem is haragudtam Atyusra /Fellegi István színházbeli neve/, mert az az egy esztendő, amit a színházban töltöttem, nagyon sokat adott.
A főiskola után ismét a Magyar Területi Színház, amely ma már a Jókai Színház nevet viseli.
Hogy hány szerepet játszottam? Nem tudom pontosan, de számításaim szerint kb. 250-et.
Emlékezetesebbek:
Schiller: Haramiák / Moor Károly/
Miller: Sálemi boszorkányok /Proctor/
Fazekas: Lúdas Matyi – címszerep
Madách: Az ember tragédiája /Lucifer/
Shakespeare: Othello – címszerep
Shakespeare: Coriolanus – címszerep
Katona: Bánk bán /Tiborc/
Erkel: Bánk bán – opera /Tiborc – a Teátrum előadása/
Szigligeti: Liliomfi /Szellemfi – 27 évesen és 56 évesen/
Gogol: A revizor /Polgármester/
Hašek: Svejk – címszerep
Lerner-Loewe: My fair Lady /Doolitle/
Schiller: Ármány és szerelem /Miller/
Stein-Bock: Hegedűs a háztetőn /Tevje a tejesember/
És sok – sok egyéb dráma és zenés vígjáték.

Magyarországon is sokan ismerik és elismerik tehetségét. Bizonyára voltak csábítások a határon túlról/túlra is. Mi szólt Szlovákia/Csehszlovákia mellett?

Meghívásra több magyarországi színházban is kaptam szerepet. A győri színházban 4 szerepet is játszottam: 2 Sophokles – drámában, Majakovszkij ragyogó Gőzfürdőjében Diadalov elvtárs szerepét, és Müller Péter: Búcsúelőadás –ában Cavalcanti bohócot. Székesfehérváron Kubanek szerepét a Csókos asszonyban, ami egyébként a Jókai Színházban és a Teátrumban is nagy siker volt, Sopronban a „Virágot Algernonnak” – ban, a budapesti Vígszínházban Doc szerepe a „West side story”-ban, a Bárka Színházban Dürrenmatt „ A vak” c. színművében a címszerepet.
Kassán a Tháliában is vendégszerepeltem, Ratkó József kiváló verses-drámájában a „Segítsd a királyt”- ban az Öreg szerepét játszottam.
Az utóbbi néhány évben a budapesti Vertigo szlovák színházban is játszottam immár 4 szerepet, persze szlovák nyelven.
Több ajánlat is volt, mindjárt fiatal színészkoromtól. Legcsábítóbb talán a győri színház volt. Feleségemnek, Borikának nagy kedve lett volna átköltözni. De hát mit keresek én ott?! Nincs Magyarországon elég magyar színész?
Engem az Isten ide teremtett félmillió magyar közé, nekem itt kell szolgálnom. Ha azt akarta volna, hogy magyarországi színész legyek, akkor oda születtem volna. Erre tanítottak szüleim, osztályfőnöknőm Havas mama, erre intett Tarics János, és sok-sok MATESZ-beli kollégám, akik hóban-fagyban „ekhós-buszoztak”, hogy a legkisebb magyarok lakta faluba is elvigyék a magyar szót, a magyar színházat, és ahol még akkor őket nagy-nagy szeretettel várták. Ha csak tehetem, a színfalak mögül lesem a közönséget: a mosolygó vagy síró arcokat, a csillogó szemeket. Hát ezt hagyjam én itt?! Nem tehetem! Tudom jönnek majd mások, akik esetleg másként gondolkoznak, de amíg vagyok, úgy érzem kötelességem szolgálni. Jó érzéssel tölt el, hogy hetven évesen is kellek, hogy nem hiába éltem és talán teljesítettem azt a feladatot, amivel a Teremtő megbízott.

Pályája során módja volt belekóstolni a filmezésbe, a rendezésbe és a színházvezetésbe is. Mit jelentettek önnek ezek az epizódok?

Minden szerep valahonnan elindul, éli a maga életét, s végül egy célhoz ér. A filmezésnél mindez felborul, hiszen téli felvételt nem lehet nyáron felvenni, s ha már „beépítettek” egy helyszínt, ott minden oda tartozó jelenetet le kell forgatni. Van úgy, hogy egy mozi-film több esztendőt ível át. Ez színészileg bonyolultabb feladat elé állítja a színészt, hiszen a figura élet-íve is kell, hogy természetesnek hasson. A színész számára tehát a filmezés sokkal fárasztóbb, de ettől izgalmasabb is. Számora a legemlékezetesebb forgatás volt Jakubiskoval az Ezeréves méh /Tisícročná včela/ ahol Károlyit játszottam. Nagy élményem volt a Trančík rendezte „Chuť vody” /A víz íze/, ahol fel kellett magam akasztani, s ezt az alakítást a stáb megtapsolta. Vagy az Agnieszka Holland rendezte Jánosík film, amelyet gyönyörű Lengyelországi és Árvai tájakon forgattunk. Az utolsó évek filmjeiből szerettem a Barackliget forgatását és András bácsi alakját. Ezért az alakításárt a szakma a legjobb mellékszerep díjára is felterjesztett.
De talán legjobban a szívemhez nőtt egy nagyszerű mesefilm: Orest a varázslók családjából /Orest z rodu čajodejníkov/.
A rendezés az más: a szereplők kiválasztása, valamint a próbák folyamán azok vezetése, a figurák elemzése. Összhangra törekedni a díszlet – és jelmeztervezővel, esetleg zenei szerkesztővel. Ügyelni arra, hogy a látvány is esztétikus legyen, s hogy a partnerek egymáshoz való viszonya is természetes legyen. Hogy mind ez hogy sikerül, és hogy jó-e a végeredmény – azt mindig a közönség dönti el.
A színházvezetés megint más. Más egy nagy színházat vezetni, ahol minden részmunkának megvan a maga embere, s más egy kis társulatot, mint pl. a Teátrum, amit 11 évvel ezelőtt néhány kollégával alapítottunk. Nekem mind kettőben részem volt. Jobban szeretem azonban, – még ha nehezebb is – a Teátrumot irányítani. Bár az évek során rádöbbentem, hogy minden a nyakamba szakadt, – a szervezéstől kezdve a rendezésen keresztül, a díszletekig.
Egyedüli segítőtársam Borika, a feleségem, aki az összes adminisztratív munkát elvégzi a pályázatírástól kezdve az elszámolásig, a könyvelést, mindenfajta nyilvántartást, de ha kell a ruhavarrást is. Tehát azt a munkát, amit egy hivatásos színházban 10-12 ember végez, azt mi ketten végezzük. Igaz a lányaink is, ha kell, besegítenek: kellékeznek, öltöztetnek, elkészítik a műsorfüzetet. Ilyen körülmények között jött létre 72 emberrel /ebből a zenekar 30 tagú/ a Bánk bán opera, amely a Teátrum eddigi legnagyobb produkciója. Sajnos diákelőadást ebből nem tudtunk szervezni, mert az iskolák sokallták az 5 eurós beléptidíjat!!! Nagy élmény volt minden szereplő számára /főleg a budapesti művészek számára/ azok az előadások, amikor falusi kultúrházban játszottunk, s a közönség az előcsarnokban várt ránk hogy megölelgessen, vagy Búcson, ahol a templomban adtuk elő, s kifelé menet a ráncos paraszt nénik sírva fogdosták a kezeinket. Az öltözőbe beérve szinte mindenki elmondta: „Ez fantasztikus volt. Éreztétek: Itt volt az Isten!”
Egy másik alkalommal a Mágnás Miska előadásán Gesztetén, látom, hogy az egyik győri zenészlány sír. Kérdezem, mi történt? Semmi Matyi bácsi, csak nézem ezeket a ragyogó szemeket a nézőtéren s most értettem meg mit jelent az szó, hogy „küldetés”. Hát ezért érdemes csinálni!

Nagyon karakteres a jangja, ezer közül is felismerhető. Úgy érzi, sikerült kihasználnia a benne rejlő lehetőségeket?

A hangomat, mint mindenki másét, az Isten adta. Nagyszerű főiskolai beszédtanáraimnak és a magam szorgalmának
köszönhető, hogy olyanná fejlesztettem színpadi beszédemet, amilyen. Rengeteg légző- és artikulációs gyakorlat kellett
hozzá. És az a felfedezés, hogy a magyar beszédnek milyen csodálatos dallama van. No meg azok az Ifjú Szívek- beli
évek, ahol a kóruséneklésen keresztül rádöbbentem, milyen fantasztikus dolog egymást hallgatni. Igy mind a kórusban,
mind a színpadon megszületik a nagy csoda: a harmónia.

Mely díjára, kitűntetésőre a legbüszkébb? Miért?

Minden díjamra büszke vagyok, úgy gondolom megdolgoztam értük, az Érdemes művésztől kezdve a Jászai díjig
Vannak azonban különös díjak, amiket nem a kormány, vagy intézmény ad, hanem a közönség. Egy alkalommal,
születésnapom körül a Gül babát játszottuk egy faluban. Az előadás végén feljött valaki és felköszöntött egy üveg
Becherovkával. „Ez a közönség ajándéka „ – mondja „ de van egy kérésünk: énekelje el még egyszer a Darumadarat”.
Nagyon meghatódtam, alig jött ki hang a torkomon. Énekeltem, s a közönség velem énekelt. Csak úgy zengett a nézőtér!
A legszebb díjat azonban egy ismeretlen, egyszerű bácsitól kaptam egy utcai beszélgetés során. Búcsúzóul így köszönt
el: „ A magyarok Istene áldja meg a művész urat!”

Azt szokták mondani, minden sikeres férfi mögött keresd a nőt. Mennyire igaz ez önre?

Borika, aki immár majdnem 50 esztendeje a feleségem, közgazdász, de mindig is szerette a színházat. Ő a KÖZÖNSÉG – Így csupa nagybetűvel. Ő az, aki köntörfalázás nélkül megmondja mi volt jó és mi volt rossz az alakításomban. Ő segít a szövegtanulásban, sokszor még a szerep értelmezésében is. Néhány évvel ezelőtt 3 hét alatt egyszerre 2 főszereppel kellett megbirkóznom. A budapesti Vertigo szlovák színházban készültem egy Karvaš- darabbal, és párhuzamosan a Bárkában próbáltam Dürrenmatt „A vak” színművének címszerepét. Borika leutazott velem Budapestre és a Szlovák Önkormányzat vendégszobájában 2 próba között szöveget tanult velem. Úgy éreztem, hogy annyi gyönyörű szakma van a világon, miért pont ezt kellett választanom?! Már- már dühöngve csaptam a földre a szövegkönyvet, s ha akkor Borika „erőszakossága” nem győz felettem, bizonyára feladtam volna, annyira fáradt voltam. Végül mégiscsak összejött a dolog, mindkét bemutató nagyon jól sikerült. Egész pályám során Borika a segítőtársam és támaszom.

Ha visszapergetné az idő kerekét, hol állítaná meg életében?

Ha megállíthatnám az idő kerekét, feltétlenül a főiskolai éveknél állnék meg. Felidézném kiváló tanáraimat: Andrej Bagart, Mikuláš Hubát, Viliam Záborskýt, magyar beszédtanáromat Branislav Koreňt, – aki mellesleg, mint békéscsabai szlovák fiú Gábor Miklós évfolyamtársa volt a budapesti Színművészeti Főiskolán. Felidézném az Ifjú Szívek- beli éveket, a kórusmuzsika gyönyörűségét, a nagyszerű barátokat, akikkel ma is szívesen találkozom: Cselényi Lacit, Gyüre Lajost, Kolcsol Lacit, Tőzsér Árpit, és a többieket. És persze aki már sajnos nincs köztünk, Kulcsár Tibit. És felidézném az első találkozást egy csinos lánnyal, Borikával, aki 2 év után a feleségem lett.
És még egyet: A Kastl-i /Németország/ magyar gimnázium diákjaival való találkozást, ahol előadást tartottam a magyar nyelv és beszéd szépségéről. Vers verset követett, „jöhetnek a kérdések” – mondta a tanárnő. Egy diáklány pedig megszólalt „Még!” Gyönyörű pillanat volt!

Milyen tanáccsal látná el az ifjú titánokat, akik Thália papjaivá/papnőjeivé szeretnének válni a közeli jövőben?

Nem jogosít fel semmi, hogy tanácsot adjak, csupán üzenni szeretnék.
Elsősorban: a tehetség nem elég, – azt rengeteg tanulással, gyakorlással fejleszteni kell!
Másodszor: A közönséget lenézni tilos! A „majd én megnevelem a közönséget!” gondolkodású fiatal
azonnal mondjon le erről a pályáról. A közönséget szeretni kell, mert ha nem, az sem szeret engem! Igaz, bizonyos mértékig fontos a „szakma” véleménye /bocsánat: ki is az a szakma?!/, de mit ér a jó kritika, ha üres a nézőtér?! Egy színész játszon mindenkinek, – ha erre nem képes, akkor ne játszon! És tanuljon meg úgy beszélni, úgy énekelni, hogy hangja betöltse az egész nézőteret. Tudom, tudom: mikrofon is van a világon, – de rádiót hallgathatok otthon is!
És végül: ne felejtse el, hogy honnan jött! Sose tagadja meg őseit, nemzetét, ne kívánkozzék más országba, ahol sose lesz otthon. Van ott is színész, orvos, tanár, tudós éppen elég, – nem biztos, hogy rá várnak! A szlovákiai magyarok adójából nekem is részem volt, kutya kötelességem azt valamilyen formában visszaszolgáltatni!
És visszakanyarodtam a kezdő szóhoz: SZOLGÁLNI!
Végül részlet Ratkó József: “Segítsd a királyt!” c. drámájából:
„ Élő fa az idő, s az égig ér!
Gyökere, alsó ágai a múlt!
S ha ezeket az ágakat lemetszed,
Levágod, mint a tolvaj kézfejét,
Hová lépsz vissza, hogy ha oda jutsz,
Ahol az ág, – mert ifú – gyönge még?”

Köszönjük a beszélgetést!

Bezárás