Culka Ottó – színművész

Színészi tehetségét hogyan kamatoztatta a gimnáziumi évek alatt?

Nagyon sajnáltam, hogy nem működik színjátszókör a suliban, mert lett volna érdeklődés a diákok részéről, és emiatt csak irigyelni tudtam dunaszerdahelyi vagy komáromi diáktársaimat, akik kiváló előadásokat hoztak létre. Elsős koromban volt ugyan két próbálkozás újraéleszteni a legendás Forrás diákszínpadot, sajnos mindkettő kudarcba fulladt. Maradt a versmondás, amit viszont imádtam. Alapiskolás korom óta szerettem szavalóversenyekre járni határon innen és túl, a versmondáshoz fűződő viszonyom pedig máig nem változott. Komoly sikereket viszont csak gimnazistaként értem el, hála Fónod Mariannának, aki évekig nagyszerű felkészítőm volt. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően eljutottam két színjátszó-versmondó műhelybe , az egyik tábor Paláston, a másik pedig egy évvel később a magyarországi Baján zajlott. Rengeteget tanultam ott, sok-sok barátot szereztem, akik közül azóta már többen kiváló színészekként érvényesültek a szakmában.

Mit köszönhet a Duna utcai gimnáziumnak?

Nem mondhatom, hogy sok lexikális tudást, mert a jó tanulók sorából valahogy mindig kilógtam, és szerintem azok a tanárok, akik engem tanítottak vagy legalább ismertek, erre ma is pontosan emlékeznek. Ha visszagondolok, diákként minden csínyt elkövettem négy év alatt, amit lehetett. Ezzel nem dicsekedni akarok, de szépíteni sem szeretném a múltat. Nem szerettem azt tanulni, ami nem érdekelt, magolni pedig képtelen voltam, ma sem tudok beszélni arról, amit nem értek. Ennek leginkább a szüleim itták meg a levét, amikor sorozatban érkeztek haza az intők. Az igazat megvallva, eleinte nem is akartam gimnáziumba menni. A színészi pálya ugyan adott volt, az egyetem előtt viszont szerettem volna azzal foglalkozni, ami a színpad mellett leginkább vonzott, ez pedig a zongora és a rajzolás volt, ebben a sorrendben. Szerettem volna zongoraszakra jelentkezni a pozsonyi konzervatóriumba, de az alapiskolás pályaválasztási tanácsadóm kinevetett, és azonnal lebeszélt róla azzal az indokkal, hogy nem abszolváltam zeneiskolában, hanem magántanárhoz jártam és kizárt, hogy megfeleljek az alkalmassági vizsgán. Így volt ez az iparművészeti szakközépiskolával is, meg sem próbáltam. Arról, hogy a pozsonyi konzervatóriumban működik színészképzés középiskolás szinten, fogalmam sem volt, úgy hiszem, a tanácsadómnak sem. Így aztán a gimnáziumot választottam, ahhoz is csak annyit fűztek akkoriban, hogy „ Menj, majd csak elvégzed valahogy, hármasnál úgy sem leszel jobb.” Ez a fajta „támogatás” jellemezte az alapiskolás éveimet, és ezért akartam minél messzebbre kerülni ezektől az évektől, más közegbe, más emberek közé vágyódtam. Utólag egyáltalán nem bánom, hogy a gimnáziumot választottam. Ha szlovák iskolában folytatom, valószínűleg azzal foglalkoztam volna, ami érdekel, de kimaradt volna az életemből a magyar irodalom, a versmondás, sok-sok ember és egy sor más dolog, ami később meghatározta nem csak a pályámat, de az életemet is. Gimnáziumi tanáraim közül sokan szemet hunytak afelett, hogy nem tanultam rendesen, gondolom tudták, engem valami egészen más érdekel. Ezért máig hálával tartozom nekik. Szerettem a fővárosi gimnazista létet, nagy szeretettel gondolok vissza azokra az évekre, mert önállóságra neveltek. Én Pozsonyban nőttem fel. Körbevett a magyar értelmiség, boldog voltam, és mindig úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Még akkor is, amikor például pótvizsgázni kellett kémiából.

Ki vagy mi terelte önt a színjátszás felé?

A Komáromi Jókai Színház. Alsó tagozatos voltam, azt hiszem negyedikes, amikor először láttam élő színházi előadást, méghozzá Komáromban. A sors keze terelt néhány fiatal, friss szellemiségű tanárt a zsigárdi alapiskolába és nekik köszönhetően kezdtünk el rendszeresen színházba járni. Ennek ma már több mint húsz éve, mégis pontosan emlékszem sok-sok jelenetre, mert annyira elvarázsolt ez az „új és különleges valóság, ami talán nem is igaz, csak színjáték”. Akkoriban így értelmeztem azt, amit látok, mert legtöbbször fogalmam sem volt arról, mit nézek. Hol volt még negyedikben Shakespeare, Hrabal vagy épp Neil Simon. A színészeket figyeltem és közben irigyeltem őket. Legszívesebben felugrottam volna a színpadra és osztoztam volna velük az adott helyzeteken vagy épp csodáltam őket, mi mindent kell kibírniuk egy-egy előadás alatt. Nem felejtem el, amikor az egyik kedvenc színésznőm, Stubendek Kati, Móricz Csibéjében padlót mosott egy ocsmány, szürke felmosóronggyal és azzal vágta szájon Dráfi Mátyást a színpadon. Ültem a második sorban és csodáltam Matyi bácsit, hogy ezt megengedi Katinak. Egy vagy két évvel később sajnos vége szakadt a színházlátogatásnak, de ez a néhány alkalom elegendő volt ahhoz, hogy egy életre „megfertőzzön” ez a csodálatos mesterség.

Mely tevékenységek fértek meg a színjátszás mellett, ill. előtt?

Rengeteget dolgoztam az egyetemi évek alatt, gyakorlatilag elsős koromtól kezdve állandóan benne voltam valamilyen próbafolyamatban iskolán belül és kívül, más színházakban. Ehhez jött a rádió, a televízió, időnként egy-egy forgatás, egyéb munkák és mindemellett természetesen az elméleti és gyakorlati tárgyakkal is foglalkozni kellett a suliban. Egy idő után azt vettem észre, hogy egy hónapja nem láttam a családomat, pedig alig egy órányira lakom Pozsonytól. Ezt az időszakot nagyon nehezen viseltem, meg kellett szoknom illetve tanulnom egy munkatempót, ami alaposan próbára tette a fizikai és szellemi teherbíró képességemet. Sokan azt gondolják, hogy az ilyen és hasonló iskolákban, mint a színművészeti, mi társasjátékozunk, bohóckodunk vagy nem is tudom mivel foglalkozunk… Pedig ez nem így van. Kemény munka folyik, fizikai és szellemi munka, mérlegelésre pedig nincs lehetőség. Emlékszem, amikor másodikban három darabot próbáltam egyszerre, az egyetemi színpadon, a Szlovák Színházi Intézet stúdiójában és Magyarországon, a szarvasi Cervinusz Teátrumban, ami kb. négyszáz kilométerre van Pozsonytól. Hosszú hetekig nem volt egy szabadnapom sem, gyakorlatilag hétfőtől vasárnapig dolgoztam megállás nélkül, ha épp nem valamelyik színházban, akkor a rádió stúdiójában ültem, mert valamiből élni is kellett. Sokszor előfordult, hogy tizenkét órás szolgálat után mentem előadást játszani vagy levezettem egy nap alatt nyolcszáz kilométert Szarvasra és vissza. Reggel oda, felújítópróba és előadás után pedig éjszaka vissza Pozsonyba, mert másnap reggel próba volt. Aztán jött egy este, amikor sírva dőltem az ágyba azzal, hogy nem bírom tovább, elegem van és feladom. Na akkor eldöntöttem, hogy soha többé nem vállalok egyszerre ennyi munkát, mert ez a fajta hajtás már a fizikai képességeim határát súrolta. Rájöttem, képtelenség három szerepet próbálni egyszerre, mert egyikre sem tudok igazán koncentrálni. Minden lehetőségért és munkáért hálás vagyok, mert mindegyikből rengeteget tapasztaltam és tanultam, az említett időszakban pedig főleg azt, mit jelent sokat dolgozni és mennyire fontos a szellemi és fizikai felkészültség, kondíció. Ez a sok-sok munka természetesen a magánéletemre is nagy hatással volt. Pontosabban, nem is volt magánéletem akkoriban. Sok baráttal sajnos megszakadt a kapcsolatom, magyaráznom kellett, miért nem telefonálok heteken keresztül, sokan közülük megsértődtek, én pedig örültem, amikor végre volt egy fél napom, hazafutottam meglátogatni a családomat és végre csak magammal foglalkoztam. Aztán voltak lazább időszakok is, olyankor pótolni tudtam az elmaradt találkozásokat, látogatásokat és beszélgetéseket vagy pedig fogtam a sátorfámat és elmentem a világ végére kirándulni.

Több színházban, ill. színtársulatban is játszik. Melyik áll közülük szívéhez a legközelebb?

Most éppen abba a színházba vagyok szerelmes, ahol nem játszom és az a társulat vonz, amelynek jelenleg vendégként sem vagyok a tagja. Többet nem árulok el, majd ha ott leszek, bevallom ország-világ előtt, hogy mindig is oda vágytam… Vagy nem. Igazság szerint, én eddig mindenütt jól éreztem magam, valószínűleg éppen azért, mert mindenütt csak vendégként vagyok jelen. Ennek persze meg vannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt, viszont azáltal, hogy nem vagyok ott napi szinten egy színházban, máshogy érzékelem a házon belüli szakmai és emberi viszonyokat, mint egy társulati tag. Ha több időt töltenék ott, több előadásban szerepelnék, lehet, hogy rájönnék, ez az a hely, ahová tartozni szeretnék vagy éppen fordítva. Ez egy elég összetett dolog, azt hiszem most nem is tudok pontos választ adni a kérdésre. Azt viszont tudom, hogy a jövőben egy olyan társulatnak szeretnék a tagja lenni, ahol tanulhatok és szakmailag fejlődhetek, szerintem csak így van értelme egy társulati létnek.

Melyik szerepét tartja eddig a legsikerültebbnek, miért?

Azt hiszem Osztrovszkij Jövedelmező állásában Juszov alakja volt az egyik legmeghatározóbb munkám az egyetemi évek során. Maga az előadás is óriási sikert aratott, határon innen és túl. Moszkvában is játszottuk. Aztán McDonagh Párnaemberében Ariel és Michal szerepe volt ugyancsak nagyon fontos. Sokat köszönhetek ennek a három szerepnek, elsősorban ami a mesterséget illeti. Egy három és fél órás előadás, mint a Párnaember, azt hiszem, egy tapasztalt színész erejét is próbára teszi. Nekünk harmadikban ez volt az egyik vizsgadarabunk, ráadásul mindenki két különböző szerepet tanult meg a darabban, tehát két különböző verzióban állítottuk színpadra. Egyébként máig műsoron van az Aréna Színházban. Aztán, hogy mitől vagyok hiteles egy gyilkos vagy egy szellemi és testi fogyatékos fiú szerepében, azt most nem tudom pontosan megfogalmazni. Általában mindig gerinctelen gazembereket, aljas cselszövőket, intrikusokat játszottam az egyetemi színpadon, valószínűleg elég meggyőzően, ha rám osztották ezeket a szerepeket. Amikor az egyik tanárom, aki ma már nincs közöttünk, észrevette, hogy kezd zavarni, hogy mindig ilyen karaktereket bíznak rám, azt mondta: „ Nyugi, egy jó ember meg tudja mutatni, milyen egy rossz. Fordítva nem működik.“ Na akkor aztán meg is nyugodtam, feloldódott egy görcs és onnantól kezdve habzsoltam ezeket a szerepeket.

Vannak szerepálmai, melyek azok?

Sosem voltak szerepálmaim. Inkább azt mondanám, hogy vannak színészek és rendezők, akikkel legalább egyszer nagyon szeretnék dolgozni, legyen szó bármilyen szerepről. Sosem akartam Hamlet vagy Trepljov lenni, persze, ez nem azt jelenti, hogy nem vállalnám a szerepet, de engem mindig a „mesterek“ vonzottak jobban, mint az egyes szerepek. Mire mennék egy „nagy“ szereppel színésztársak és rendező nélkül? Szerintem mindig a csapatmunka a legfontosabb, bármilyen darabról vagy szerepről van szó.

Hogyan lehetne ön szerint a mai gimnazistákat színházlátogatókká/-kedvelőkké nevelni? Hogyan venné rá őket, hogy járjanak színházba?

Nem hiszem, hogy a gimnazistákat rá kell beszélni, hogy menjenek színházba és most nem csak magamból indulok ki. Szerintem a nézők többsége sem kényszerből ül be egy előadásra. Nyilván olyan darabokat válogat a pedagógus vagy az iskola, amelyek kapcsolódnak a tananyaghoz, tehát a diákok számára már ismerős lehet a szerző vagy a mű, viszont nagyon sok múlik az interpretáción. Éppen ezért én részletesen elemezném a diákokkal például egy rendhagyó irodalomóra keretében, mi az, amit láttak a színházban azon túl, hogy Móricz vagy Shakespeare írta. Ha színházba megyünk, beszéljünk magáról a színházról is, ne csak az adott szerzőről vagy műről. Nem hiszem, hogy a mai diákokat nem érdekli a színház, csak meg kell találni hozzájuk az utat. Úgy hiszem, ez elsősorban a tanáraik feladata, ha valóban nevelésről van szó.

Tudjuk, hogy egyik hobbija az utazás. Megfordult már a világ sok pontján. Van-e kedvenc helye, ahova többször is visszatérne, miért oda?

A kedvenc helyem jelenleg Brazília, azon belül is Rio de Janeiro, ahol eddig háromszor jártam és alig várom, hogy visszatérjek. A világ egyik legszebb városa, lélegzetelállító panorámáival, lüktető energiájával, vérpezsdítő zenéjével, minden veszélyével és kalandjával együtt teljesen elvarázsolt. Nagyon sok helyen jártam már a világban, de sehol nem tapasztaltam olyan harmóniát természet, ember és város között, mint Rióban. Tengerpartjait, öbleit, a várost körülölelő hegyeket és az esőerdőt, a szegénynegyedeket, de a felhőkarcolókat és az ódon utcácskákat is egy egészen különleges, mámoros életöröm járja át. Szeretek elvegyülni a nyüzsgésben, aztán a forgatagból egyszer csak a tengerparton találja magát az ember. Szeretek ismerkedni, beszélgetni a brazilokkal. Nagyon barátságos, nyitott emberek, sokat lehet tanulni tőlük. A brazil konyhával pedig nem lehet betelni. Évekkel ezelőtt találtam egy vendégházat, pontosabban egy óriási lakást egy toronyház tetején a város egyik tengerpartján. Mindig ott szállok meg, a tulajdonos ma már jó barátom. Éjszaka mindig kiülök mélázni a teraszra, felettem már csak a csillagos ég van, a kilátás mindig lenyűgöz, az óceán a lábaim előtt hever, csak hallgatom hajnalig, ahogy susog és feltölt energiával. Van egy közmondás: “Isten hat nap alatt teremtette a Világot és a hetediken csak Rióval foglalkozott.” Aki nem hiszi, járjon utána.

Miben látja a színészmesterség szépségét, esetleg melyek az árnyoldalai?

Alig másfél éve fejeztem be az iskolát, nem is volt még időm igazán megtapasztalni a színészmesterség szépségét sem az árnyoldalait. Diákként az ember teljesen máshogy éli meg az első sikereket, bukásokat és mindent, hiszen az iskola egyfajta burok vagy tető a fejünk felett. Egy év szünet után most négy új bemutatóm lesz négy különböző színházban. Próbálok arra összpontosítani, hogy a lehető legjobb tudomásom szerint lássam el a feladatokat, amiket a szakma rám bíz, mert számomra most ez a legfontosabb. Ahogy elolvastam a kérdést, rögtön az jutott eszembe, amit Hamlet mond a színészetről: „…föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.“ Azt hiszem, ennél pontosabban nem is lehet összefoglalni mindazt, amit ez a csodás műfaj magában hordoz.