Ifjú titánok

Csonthó Noémi: Van nekem…

Van nekem egy kiscicám.
Tele vele a szobám.
De amikor aludni kell,
későn fekszik, s még később kel.

Van nekem egy kiskutyám.
Örömében ugat rám.
Ha fürdetem s marja a hab,
morogva a csűrig szalad.

Van nekem egy lovacskám.
Az udvaron nyargal ám.
És ha jól lecsutakolom,
jókedvében nyerít – nagyon.

Van nekem egy malacom.
A hátát vakargatom.
A társait nem szereti:
Mérges vagyok! – azt röfögi.

Jakubáč Éva: Télből tavaszba

A tél fagyos takarója goromba.
Nem engedi, hogy a mag csírázzon,
az ősz cikázzon, szaladgáljon.
Nem engedi, hogy az ember ültessen,
az állat legeljen,
mindenkihez kegyetlen.

Az emberen kabát és meleg kesztyű,
mert a tél ül a trónján, keze jég és hó.
Aztán egyszer csak belép
a tavasz, az új fejedelem.

Kitör a harc.
Kié lesz a trón?
Esik.
A tavasz puha, meleg keze
felolvasztja a jeget. Esik.
A tavasz végre megszerzett trónjára ül.
Uralkodni kezd, szíve melenget!

A vándormadarak visszatérnek,
az emberek a kertjükben szorgoskodnak,
a magvak kicsíráznak,
az őzek vidáman cikáznak,
útjára indul az élet,
s a fákra dús rügyeket ültet március.

Így történt.
A tavasz mosolygott, napot küldött az égre,
arca ragyogott, szája rózsát hintett,
keze szellőt szelídített,
és a szeme, a szeme sugárzott.

Jávorcsík Gábor: Tintin, a kalandor

Tintint örömest látom.
Ismered? A barátom.
Mindig ügyes és vidám,
megoldja a problémát.
Reggeltől estig kutat,
talpas mellette ugat.

Találkozott Hadockkal –
a pityókás hadnaggyal.
E kaland nem akármi –
egyszarvút akart látni.
Elutaztak Bagarba,
ott Tom bajba sodorta.

Keresgéltek, kutattak,
erre – arra utaztak.
Végül sok kincsre leltek –
ugye nem adtak nektek?

Macsicza Márk: Csend

Csend száll. Minden csendes.
Gyerekrajzokat fúj a szél. Kedves.
Az autók már nem dudálnak.
A szemafor pislog. Nem mászkálnak.

A madarak döglötten fekszenek.
Ezentúl nem a csicsergésre ébredek.
Pénzzel tömöm a lyukat a falban.
Régen volt már, hogy erő csengett a kardban.

A szűrő már ajkaim előtt. Távozhatok.
Ti nem tehetitek, elkárhoztatok.
Négykézláb nyaltátok a földet,
Romos kuckóitokból még nagyobb rom lett.

A zászlók, mik hajdan lobogtak,
lépteim alatt parázsként ropognak.
Egyedül vagyok, nem érdemes már keresni.
Ha tudnék még, leülnék feledni.

Hégli Máté: Senki vagy

Te sem vagy senki,
életed csak papírfecni.
Rágós és gusztustalan,
átrágta egy hajléktalan,
akit az utcán fejbe rúgnál,
hisz „miért áll némán a falnál?”.
Kőszívedet az sem enyhíti,
ha szeme világát rúd vetíti,
mert meglátod benne önmagad:
jövődet, jelened, múltadat.

Pár sor

Vannak pillanatok,
üres szobák, hajléktalan alakok
elmém otthonában.

Gyávák győzködnek,
arcomra kívülállók köpködnek…,
de sosem bántam,

hogy ismeretlen szem
ellenszenves, görbe tükrében magam
Megvádolva láttam.

Hisz „tévedni”dolog,
emberi ésszel gondolkodok…,
en tartom a hátam.

Egy álomkép

Föld alá bújik az elfáradt Nap,
narancsszín köpenyt borít az égre.
Mindenki sejti, mit hoz a holnap,
erős szelek térnek a vidékre.

A hangosbemondó öreg, recseg,
de még hallani a harmonikát.
Lágy tangó dallam töri a szelet,
érzéki hangjegyek, relikviák.

A macskakövek között víz folyik,
kimossa a száraz nyári szutykot.
Elhagyva a susztert, szabót, mozit,
a kanális fedeléig kullog.

Mint folyó torkollik a tengerbe,
úgy éri el a csermely a tócsát,
mely a fedél felett rekedve
önti el a kisváros korzóját.

A járda padkáján ázott papír,
egy kézirat, sorai szétfolynak.
Lágyan kapja fel a hűvös zefír,
s hordja szét szavait a városnak.

Kelleti magát, forog, menne,
táncot jár az örök szabadsággal.
Az ég felé törne, fel a mennybe,
végre egyesülne a világgal.

A főtéri fa lombjáig repül,
ott felakad a korona ágán.
A lap biztonságos helyre kerül,
a sok levél közt nem marad árván.

Megpihen, erőt gyűjt a másnapra,
hogy mikor a hajnali fuvallat
felkapja őt gondtalan hátára,
megtalálja az örök nyugalmat.