Több is veszett Ikrényben
Van az úgy, hogy egy történelemverseny többé válik a versenyzők számára, mint egy sima verseny, és van az úgy, hogy minden igyekezet ellenére sem koronázza babérkoszorú az áldozatos munkát. Éppen ez történt a kedden, az Ikrényben megrendezett Raoul Wallenberg Emlékversenyen…
A verseny résztvevőire sok feladat várt. Kisfilmet forgattak a kirekesztettségről, a rasszizmusról, a xenofóbiáról vagy az antiszemitizmusról. Facebook-profilt alakítottak ki, amelynek címében – Radnótira utalva – a Miklós névnek kellett szerepelnie. A profilra tartalmat gyártottak a filmmel azonos témakörökben. Megnézték a Csíkos pizsamás fiú című filmet, és széleskörű tudáshátteret kellett építeniük a holokausztról, a vallásokról, a zsidóságról és még sok másról, megadott ajánlott irodalom nélkül egy hónap alatt. A három diákunk, Biháryová Bianka, Metzner Dóra és Porubská Andrea (III.A) maximális odaadással, órák után, hétvégén rótták a várost a zsidó kulturális örökséget kutatva, interjúvoltak meg a témával kapcsolatban érintett személyeket (megszólaltatták többek között a Pressburg sorozatból ismert Matusek Attilát és a Denník N főszerkesztőjét, Szalay Zoltánt), verset zenésítettek meg, és alaposan beleásták magukat a témába. Ahogy közeledett a verseny napja, úgy nőtt a lelkesedés és az önbizalom. A munka gördülékenyen ment, nem volt szemforgatás vagy unott ábrázat, ha újabb ötlet vagy fel nem tárt téma merült fel. Nagy bizakodással indultunk hát február 11-én a verseny helyszínére. Még odafelé megálltunk Radnóti abdai emlékművénél, hátha nagy költőnk szelleme is velünk lesz a megmérettetés során.
A versenyen 12 csapat jelent meg. Izgalmakban nem volt hiány, és a többség nagyon felkészült a megmérettetésre. Bizakodásra adott okot, hogy a Facebook-profilunk nagyon magas pontszámot kapott, a kisfilmünket pedig a legjobbnak értékelte a zsűri és a többi csapat is. Az esszénk remekre sikeredett, amit kiváló átéléssel adott elő Bianka. A tudásszintet mérő feladatokban is dobogós helyen végeztek a lányok, azonban az egyik feladat végzetesnek bizonyult. Egy szobrot kellett felismerni, majd jellemzést írni róla. Ez a feladat ugyanannyi pontot ért, mint a Facebook-profil, amelyben mindent egybevéve több hétnyi munka volt, nem számítva a filmet és az egyéb készülést. Ez a kép azonban sehogy sem volt ismerős, ezért a csapat kreativitással pótolta ki a tudásbeli hézagot. Bár a jellemzés ötletes volt, a zsűri a szobor fel nem ismerése miatt lenullázta csapatunk munkáját, a középmezőnybe taszítva bennünket. A bírálóbizottság tagjai hajthatatlanok volt, csalódottságunk pedig mérhetetlen. Leforrázva álltunk az ikrényi sportpálya mellett az eredményhirdetésre várva. Meg se próbáltuk egymást vígasztalni. Szegény Wallenberg jutott eszünkbe, aki annyi embert megmentett, mégis dicsőség helyett a fogság, majd a valószínűsíthető halál volt a sorsa egy moszkvai börtönben. A sors fintora, hogy a kép, amit a csapat nem ismert fel, épp Wallenberg budapesti emlékműve volt, mi pedig a Facebook-oldalunkat épp Wallenberg pozsonyi emlékművénél kezdtük.
Ilyen az élet, mondhatjuk. Csendben indultunk haza, oklevelekkel a kezünkben, amelyre a lélekben érzett római egyes elé egy vargabetűt írt a zsűri. Szerencsére szomorúságunkat Magyaróváron jégkrémmel és Túró Rudival enyhítettünk. Pozsonyig már vidámabb lett a társaság, kicsit el tudtuk engedni a versenyen történteket. Talán az idő majd ezt a sebet is begyógyítja.
Borka László, történelemtanár
