„Végül, történelmi lépték szerint egészen hirtelen, elkezdtél nem hinni semmiben többé. A magad teremtette, a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt. Így elhagytad a tudás, a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb.”
(Krasznahorkai László stockholmi beszédének záró részlete)
Süllyed a láb? Lápvidékre lépünk? Ugyan már… Az evolúció egyik eredménye az életben maradás ösztöne, az egyik olyan alapösztön, amely mindig megjelenik, amikor válságos, kritikus helyzetbe kerül a Homo sapiens. Homo sapiensek vagyunk, az életben maradás ösztönével rendelkezünk, a szervezetünknek van immunrendszere, s bármilyen érdekes, immunrendszere a lelkünknek is van. A léleknek, amelyet az egzakt természettudományok ugyan nem tudnak megfogalmazni, de ha a kvantumtér nagy ismerője, Albert Einstein elhitte, hogy van, akkor lehet benne valami.
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Immunrendszerünk egy civilizált, jóléti, minden hibája ellenére demokratikus közösségben a kultúra fogalmában kerestetik. A kultúráéban, ahová beletartozik napi rutinunk minden emberi vonása a fogmosástól kezdve a „köszönj szépen a bácsinak” imperatívumáig, s beletartozik mindaz, amit Krasznahorkai leír, „a tudás, a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtoka”, a fogódzkodó akkor, amikor úgy érezzük, minden, de minden szétesőben.
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Megyünk előre, tanulunk a múltból, szerkesztjük a magunk megálmodta világot, ahol „felhőkről lábat lógatunk”, amelyben meg akarjuk tanulni, miért „nem birtokunk az egész világ”, ahol dühöngenünk kell, ha „a jognak asztaláról lopnak”, ahol meg kell akadályoznunk, hogy a „hatalomnak hatalma legyen, s éljen, ha visszaél vele” – no, nem!
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Szeretettel táncoljunk dédanyánk táncait, a himnusznál jobb kezünk a mellkasunkon s pátosz a levegőben, de egyben igenis van pofátlan és kritikus kérdésünk is: megbűnhődtük valóban? A múltat? Meg a jövendőt? Jogot formálunk arra, hogy megkérdezzük és kételkedjünk.
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Szeretünk. Áldunk „búval, vigalommal”, őrzünk „kérő tenyerekkel”. S játszunk. Pohárral, lábbal, alkotó kézzel, lámpával és székkel. Mert „azé az érdem, aki játszhatott”. Mert játszani, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb földi ajándék.
Erdős Virág írja: „én vétkem, én vétkem, én igen nagy —/ hagytam hogy így legyen/ de te ne hagyd!“
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Hát nem hagyjuk!
(… ember, ki vagy te? – az iskola fenállásának 75. évében a gimnazisták egyórás műsora az emberről,
az értékről, a gondolatról, a közösségről a Bábszínház nagytermében, 2026. január 27-én, Fónod Marianna rendezésében. Szereplők: Németh Anikó, Popálená Stella, Fülöp Tamara, Dávid Hanna, Horváth Gréta, Sonkoľ Daniela, Gálik Noémi, Urban Sára, Csonthó Tímea, ŠilloDominik, Metzner Dóra, Biháriová Bianka, Vitaloš Ester, Csémi Máté István, Čerňanská Tímea, Popálená Izabella)
(-fm-)
https://www.youtube.com/watch?v=IyLxDkQIwOg&t=2991s
