Kanadai élményeim
De így is ez az egy hónap, amiről mesélni fogok, ez volt talán az egyik legjobb hónap életemben, de biztosan a legfurcsább és legmeghatározóbb helyet foglalja el az emlékeim közt.
Persze joggal lehetne kérdezni, miért éppen Kanada, hisz logikusnak tűnne a legközelebbi angol nyelvterület választása. Valamiért mégis buzdított a kalandvágy, az ismeretlen megismerésének új élménye, és kiszakadni a jó öreg Európából. Az észak-amerikai kontinens két szem országa közül én az északibbat, a világ második legnagyobb országát választottam. És hát Kanada valahogy mindig is a kedvenc országaim közé tartozott.
Habár csak júliusban repültem, már valamikor tavasz táján kezemben tartottam a szerződést a „nyelvi útról”, majd fokozatosan kaptam utasításokat, címeket, telefonszámokot és a havi programot. Kezdett kirajzolódni, hogyan is fog az egész kinézni, és az első jelei is megjelentek annak, vajon tényleg megéri-e a pénzét. Bevallom, alig bírtam kivárni a megérkezés pillanatát. Komolyan mondom, úgy örültem az egésznek, mint valami hatalmas szülinapi ajándéknak. Az évzáró ünnepség túlélésével, rá két napra már egyedül találtam magam a bécsi reptér egyik termináljában, ahol azonnal kettős érzések fotak el, de hisz a kis izgalom gondolom belefér az ilyen kaliberű, nem mindennapi utazásokba. A repülőútról, még ha kellene, akor sem tudnék káprázatos dolgokat mesélni. Kilenc óráig egy helyben ülni állandó zajban, a kínzás egyik kevésbé fájdalmas fajtája.
Végül is szerencsésen landoltunk Torontóban, Észak- Amerika ötödik legnépesebb városában, melynek közel ötmillió lakosa van. Igazi metropolisz. Kanada ezen része hasonló klímával rendelkezik, mint a Kárpát-medence. Szóval a fagyhalál helyett inkább a hőség zavart. A repülőtérről kiérve egy aranyos, fekete bácsi fogadott a”kis” ,fehér Lincolnjával. Innen egyenes út vezetett a leendő családomhoz. A hat, majd nyolcsávos autópályák sűrűjén keresztül egy rendezett kertváros nagy háza fogadott. Marion, az „új anyukám” első látásra talán nem, de valójában nagyon kedves és segítőkész volt végig, akárcsak afroamerikai férje, Terry. A család változó nagyságú volt az alatt az egy hónap alatt. Aki viszont végig ott volt és jó baráttá vált számomra, ő Masato volt, a japán srác. Igazi bohém rokker, akivel sokat beszélgettem. Habár elég nehéz megérteni egy japán angol konverzálását. A másik állandó tag Andres Gomez volt, a kolumbiai. Tudom, talán kissé gengszteresen hangzik, de ez volt a neve. Valamint négy kínai fiú váltotta egymást. Úgy értem, először kis kínaiak, majd nagy, velem egykorú kínaik laktak velünk.
A nyelviskolában a tanítás 9-kor kezdődött és délben ért véget. A Global Village Teen Program keretein belül tanultunk a torontói egyetem egyik kampuszán. Az első nap a belépő teszt megírásáról szólt, aminek alapján besoroltak minket különböző tudásszintekbe. Pár nap elteltével viszont túl könnyűnek találtam az egész órát, így másnaptól kezdve eggyel magasabb szinten tanulhattam az angolt. A legtöbb tanár kedves, közvetlen és barátságos volt. Az órák elméletileg egy nyelvtani és egy konverzációs részből álltak. Azonban nem érzékeltük az ún. stílusváltást az órák hangulata között. A fő hangsúly a beszéden és véleményünk kifejtésén alapult, ami eltér a mi általunk megszokott iskolai oktatástól. Az osztálytársak és a diákok nemzetileg kevertek voltak. Olyan volt az egész, mint egy nagy találkozás a világgal. Volt orosz lány Szachalin szigetéről, spanyol fiú Mallorkáról és egy brazil csaj japán ősökkel Sao Paolóból. És akkor még nem is említettem a martinique-i francia srácokat, Antoinet, Enzot és Mathiast. Igazán sok barátra leltem, ám a legjobban annak örülök, hogy egy torontói egyetemista is bekerült a barátaim közé. Araf a torontói egyetem hallgatója, és már az első alkalommal meghívott párunkat a hétvégén rendezett nagy, dupla 19-es szülinapi házibulira a kínai negyedbe. Ez volt életem legkülönlegesebb szülinapi ünnepsége. Számtalanszor szusiztunk együtt, Araf és mi, a Global Village dijákjai. Rendszeresen eljártunk a belvárosba, az ún. Downtownba. Az effajta délutáni lógások közvetlenül az iskola által szervezett mindennapos programokat követték. Ebbe beletartozott többek között a paint ball, go kart, strand nap, a CN-torony kilátójának felfedezése és még sok más. A legjobban talán a sétahajókázás tetszett az Ontario-tavon egybekötve egy hajós diszkóval. Két hétvégén lehetőségem nyílt látni a Niagara-vízesést, majd Kanada legnagyobb vidámparkját is.
A négy hét alatt rengeten élményt éltem át, amit leginkább csak egy vastag könyvben lehetne megírni. Kanada csodálatos ország sok kedves emberrel és változatos kultúrával amerikai kiadásban. Az utolsó héten sikeresen teljesítettem a végső tesztet, majd átvehettem az oklevelet, mely a sok fénykép és pár videó mellett mindig is erre az elképesztő helyre emlékeztet majd. Hihetetlen jó dolog új, más kultúrából érkező emberekkel ismerkedni,barátokat szerezni, hisz ráébresztenek, hogy ugyan mindannyian mások vagyunk, mégis egyformák ezen a világon. Sajnos a legroszabb a jó dolgokban, hogy mindig gyorsan elmúlnak, és észre se vesszük a viszonylagos hosszú időt, ami hónapok helyett napoknak és a hosszú , tiszta pillanatok órák helyett másodperceknek tűnnek. Sokszor csak a búcsúzás sivár érzését éljük át rögtön, a jó beszélgetéseket majd idővel értékeljük. Úgy érzem, Kanada visszavár.
Németh Marco, III.B
