Doc. PhDr. Szapu Marianna, PhD.

filozófus, esélyegyenlőségi szakértő, a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara dékánhelyettese

1. Hogyan érezte magát gyerekként, tanulóként a pozsonyi Duna utcai iskolában, ill. felnőttként, x év elteltével milyennek találja az ott töltött éveket? Valóban igaz, hogy idővel minden emlék megszépül?

A Duna utcai gimnáziumban eltöltött négy év mint fiatalkorom meghatározó időszaka él emlékeimben, s úgy gondolom, nem csak az idő múlásának szépítő hatására. Szímőről, egy délnyugat-szlovákiai kis faluból kerültam annak idején a fővárosba, annak is a legközepébe, napjaim térbeli koordinátáit a Duna utcai, ránézésre is tiszteletet keltő épület és az Orsolya utcai diákotthon adták meg. A szellemi teret a gimnázium, annak légköre, a tanárok és az oszálytársak alkották; ez a légkör leginkább nyitottsággal, a diákokra való odafigyeléssel, ugyanakkor az identitás és a hovatartozás érzésének megerősítésével jellemezhető. Abban az időben a Duna utcai gimnázium Szlovákia legnívósabb magyar oktatási nyelvű gimnáziumának számított, legalábbis így gondoltuk, éreztük, és tanáraink is ezt közvetítették felénk. Egy kicsit tán kiváltságosnak is éreztem magam, hogy ebben az iskolában tanulhatok. Jól éreztem magam a gimiben, az a négy év minden bizonnyal erősen befolyásolta további életemet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy mindhárom gyermekem a Duna utcai gimiben érettségizett). S ez nem csak általánosságban igaz, esetemben pl. a gimnáziumnak s tanáraimnak nagy szerepe volt abban, hogy az egyetemi továbbtanulás mellett döntöttem. Azokban az időkben ez ugyanis nem volt annyira evidens, mint manapság, mikor is az egyetemi oktatás tömegessé válik, az érettségi utáni továbbtanulást egy bizonyos korcsoport jóval kisebb hányada ambicionálta, és még kisebb hányada nyert egyetemi felvételt.

2. Ki/kik voltak azok a tanárai, akik formálták az ön egyéniségét, akikre felnézett, akik leginkább meghatározták a 14-18 év közötti életszakaszát?

Esősorban a sajnos már elhunyt Dávid Bélát említem, aki négy évig volt osztályfőnököm. Talán volt osztálytársaim nevében is mondhatom, hogy Dávid tanár úr nagy hatással volt ránk, egyénisége, tartása, igazságszeretete mindannyiunkra rányomta bélyegét, s nemcsak tanulmányaink terén, hanem személyiségfejlődési és erkölcsi téren is. Dávid tanár úr nagyban motivált bennünket, megtanította velünk az, hogy a tudás érték, s érdemes megdolgozni érte. S ösztönzött abban is, hogy főiskolákon, egyetemeken folytassuk tanulmányinkat. Szeretném továbbá megemlíteni az iskola akkori igazgatóját, Janda Ivánt, aki ugyan engem személyesen nem tanított, kimagasló egyénisége nagyban befolyásolta az iskola légkörét, azt a közösségi szellemet, ami a Duna utcai gimnáziumra annyira jellemző volt. Mai napig szívesen emlékszem minden tanáromra, a matematikát nagy türelemmel belénk plántáló Stifter Marika nénire, mindig élveztem a nagy tudású Dvořák tanárnő előadásait a földrajzórákon, Koval Rózsa magyar nyelv és irodalom óráit, ahogy Fullajtár Péter óráit is a biológia szertárban.  A tanárok mellett fontos volt a tágabb értelemben vett gimnáziumi közösség formatív hatása, a diákévek alatt kötött barátságok többnyire kiállták az idő próbáját, volt osztálytársaimmal a mai napig 5 évente tartunk érettségi találkozót, ha jól számolom, legutóbb a nyolcadikat tartottuk.

3. Mi indította el önt a filozófia felé vezető úton?

Matematika szakos osztályba jártam, így kissé furcsának tűnhet, hogy a filozófiánál kötöttem ki. Gimnáziumi tanulmányim alatt nem alakult ki bennem pontosabb kép arról, mi fán terem a filozófia, viszont szerettem a biológiát, így biológia–filozófia szakra jelentkeztem. Röviddel a felvételi vizsga előtt derült ki, hogy a szakpárosítás helyett „csak” filozófia szak indul, így hát arra nyertem felvételt. Nem bántam meg, hogy akkor nem visszakoztam, hiszen a filozófia rendkívül komplex tudomány, a természettudományok, így a biológia is számos filozófiai és etikai kérdést vet fel. A tudományfilozófia a mai napig vonz, a szűkebb szakterületeim egyike.

4. Gyakran elhangzik, hogy kevés nőnek sikerül összeegyeztetni a családi életet a karrierrel. Mit gondol, önnek ez miért sikerült?

Nem vagyok biztos abban, hogy valóban alacsony azon nők száma, ill. aránya, akikről azt mondhatnánk, hogy nem sikerül összeegyeztetniük szakmai karrierjüket a családi élettel, személyesen többet is ismerek, akik ezen a téren kimondottan „jól teljesítenek”. Látni kell azonban azt is, hogy e két szféra harmonilázálása komoly kihívást jelent, sajnos, leggyakrabban a nők, és nem a férfiak számára, akiknek persze ugyanúgy van családja, gyermekei amellett, hogy szakmai vonalon érvényesülnek.  Szerintem ugyanis a családi élet és a szakmai karrier akkor a leginkább összeegyeztethető, ha ezt mindkét fél a feladatának tartja, ha mindkét fél munkálkodik rajta – nekem talán ez azért sikerült, mert a párom is sikeresen egyezteti össze a családi életet a karrierrel. 

5. Igaz, hogy növekszik a (csúcs)vezetésben, a politikában, a közéletben a nők aránya, viszont a férfiak számához képest még mindig kevesen vannak. Miben kellene változniuk/mit kellene megváltoztatniuk a nőknek, esetleg szükségesnek tartja-e utolérni a férfiakat ezen a téren?

 Régebben azt tartották, hogy a politika úri huncutság, kizárólag a férfiak terepe, s az ilyesfajta gondolkodásmód napjainkban is befolyásolja bizonyos mértékben azt, hogyan és miként vélekedünk a „nők a politikában” kérdéséről. Ha a politikára úgy tekintünk, mint a hatalom gyakorlásának az (egyik) eszközére, világossá válik, hogy a hatalom gyakorlásában a nemek nem egyenlő arányban vesznek részt (leegyszerűsítve ezt nevezik patriarchális társadalmi szerkezetnek), miközben manapság egyre több szó esik arról, miért lenne kívánatos a nemek közti egyenlőség mind a politikai, mind a tágabb értelemben vett döntéshozatalban. Ennek érdekében azonban nemcsak a nőknek, sőt, nem elsősorban a nőknek van feladatuk, hisz mindig elsősorban a pozícióban lévők azok, akik pozitív változásokat eszközölhetnek,  

6. Gimnáziumunkban a lányok száma az utóbbi években sokkal magasabb a fiúkéhoz képest. Mivel tudná a lányokat biztatni, hogy vállaljanak be kevésbé nőies szakmákat is, hogy ne féljenek a kihívásoktól?

Elsősorban azt ajánlanám, próbálják feltenni maguknak a kérdést, vajon mitől férfias vagy nőies egy szakma, pontosabban miért tartunk egyes szakterületeket inkább a fiúk, míg másokat inkább a lányok számára megfelelőnek. Próbálják meg saját fejjel, józan ésszel, előítéletektől mentesen átgondolni, vajon mitől férfias például a mérnöki vagy az informatikus szakma – tán nagyobb izomerő szükséges hozzá? Vagy mitől nőiesek azon szakmák, amelyekben a kisgyermekekkel való foglakozás a fő tevékenység – talán nem tudunk olyan férfiakról, pl. édesapákról, akik bravúrosan látják el a gyerekek gondozásával járó feladatokat? Úgy gondolom, könnyen rájöhetünk, hogy a férfias és nőies szakmák megkülönböztetése gyakran csak nemi sztereotípiákon alapul, amelyek nem biztos hogy hasznos útmutatók a pályaválasztásban.  

7. A tudományos munka mellett diákokkal is dolgozik, foglalkozik. Mi jelenti az ön számára a legnagyobb kihívást a velük való munkában?

Mindig örömmel tölt el, ha motivált, nyitott elméjű diákokkal dolgozhatok. Persze a diákok is sokfélék, az egyetemi oktatás bizonyos felhígulása nemegyszer a diákság felkészültségének csökkenését vonja maga után. Tapasztalataim szerint azonban a motiváltság s az akarat a lényeges – egy gyengébb felkészültségű diák is jó eredményeket érhet el, ha eléggé motivált és érdeklődő. Az utóbbi években (évtizedben?) bizonyos kihívást jelent – tanárnak, diáknak egyaránt – az információs  forrásbőség,  az, hogy a modern technikai eszközöknek és elsősorban az internetnek köszönhetően szinte korlátlan mennyiségű információ áll a diákok rendelkezésére, s a tanár feladata rávezetni őket arra, hogy az információ még nem jelent tudást,  s a kritikus és analitikus gondolkodás készsége – aminek épp  a filozófia az egyik fő terepe – önálló, nemegyszer bizony fáradságos munkát feltételez.

8. Milyennek találja a magyar iskolából jött diákok felkészültségét, helytállását, motivációját, ambícióit? Mit kellene tenniük a szlovákiai magyar középiskoláknak, hogy az esetleges hiányokat csökkentsék?

A filozófia szakon, amelyen oktatok, a magyar anyanyelvű, magyar középiskolából jött hallgatók száma túl alacsony ahhoz, hogy ezt jól meg tudjam ítélni. Igaz, ha nem is minden évben, néha nyitunk filozófia–magyar nyelv és irodalom szakpárosítást, viszonylag alacsony diáklétszámmal. Ez alapján csak azt tudom mondani, hogy ezen diákok felkészültsége változó, különösen a szlovák nyelv ismeretének tekintetében. Volt, amikor nagyon meglepett a szlovák nyelvi készség kritikusan alacsony színvonala, de vannak jobb tapasztalataim is. Amint már fentebb említettem, a motivációt tartom fontosnak, ha ez megvan, az esetleges nyelvi nehézségek könnyen legyőzhetők.

9. Mit köszönhet a családjának, mit a szakmájának és mit önmagának az életben?

Úgy gondolom, mindnyájunkra igaz, hogy életünk során sokféle hatás és impulzus formál bennünket, ezeket néha nehéz egymástól elkülöníteni, hiszen az egyén mindig egy szűkebb, legyen az család, és egy tágabb közösség része, legyen az iskolai, lakóhelyi vagy társadalmi közösség. Sokat köszönhetek a szüleimnek, például azt, hogy valamikor hajdanán, amikor ez egyáltalán nem volt elterjedt gyakorlat, fiatal gyereklányként el mertek engedni egy aránylag bezárt közösséget alkotó kis faluból a fővárosba, hogy a Duna utcai gimnáziumba járhassak, támogattak és bíztak bennem. Sok év elteltével, manapság már a férjemen kívül a gyermekeim is támogatnak abban, hogy sose ijedjek meg a munkahelyi kihívásoktól, esetleges felkérésektől.

10. Mely teljesítményére a legbüszkébb?

Minden apró szakmai sikernek tudok örülni, legyen az egy jól sikerült előadás vagy szeminárium, melyen a diákok izgalmas kérdéseket tesznek fel, vagy ha egy publikációmra kapok pozitív visszajelzéseket, esetleg nemzetközi projektekben vehetek részt. Ha valamire egyáltalán büszke lehetek, az az, amire szerintem minden egyetemi oktatónak törekednie kell: hogy kinevelje az utánpótlást, olyan szakmai személyiséget, aki idővel majd áveheti tőle a stafétát, egyetemi kurzusait.  Jó érzéssel tölt el, hogy nekem ez sikerült.