A Duna utcai iskola udvara május 8-án nem csupán ünneplőbe öltözött – megtelt várakozással, emlékekkel és kimondatlan gondolatokkal is. A gimnazista végzősök ballagása sosem pusztán búcsú: inkább egy csendes átfordulás, amikor a jól ismert folyosók, tantermek és hétköznapok mögött egyszer csak kirajzolódik valami új. Végzőseink most nemcsak elköszöntek az iskolától, hanem útravalót is kaptak – szavakban, dallamokban és azokban az élményekben, amelyeket innen visznek tovább magukkal.
Az ünnepséget Urbán Sára, a III.A osztály tanulója nyitotta meg szavalatával, amely finoman vezette át a jelenlévőket ebbe a különleges, megállított pillanatba. Ezt követték az ünnepi beszédek. Elsőként Prékop Mária igazgatónő szólt a végzősökhöz: a 75 éves iskola közössége nevében köszönte meg, hogy részesei voltak történetünknek. “Különös dolog történik az emberrel az évek múlásával – jegyezte meg. – Most talán az érettségi, az egyetem, a jövő tölti ki a gondolataitokat. De higgyétek el: eljön majd az első ötéves érettségi találkozó. Aztán a tizedik, huszadik, harmincadik… És olyankor egyszer csak kiderül, hogy az iskola nem múlt el. Ott él bennetek tovább. Emlékezni fogtok egy padra. Egy felelésre. Egy osztálykirándulásra. Egy tanár mondatára, amelyet akkor talán szigorúnak éreztetek, később pedig életre szóló útravalónak bizonyult. És nevetve idézitek majd fel azokat a történeteket, amelyek ma még hétköznapinak tűnnek.”
A harmadikos diákok nevében Kórósi Virág búcsúzott, hangjában egyszerre volt ott a tisztelet és a közös évek emléke: “A mai nap különleges mindannyiunk számára. Mi, harmadikosok most nemcsak nézői, hanem részesei is vagyunk ennek a megható pillanatnak, hiszen tőletek búcsúzunk, kedves végzősök. Amikor évekkel ezelőtt beléptünk ebbe az iskolába, ti már itt voltatok. Egy kicsit talán fel is néztünk rátok, hiszen Ti már otthonosan mozogtatok a folyosókon, tudtátok, melyik tanárnál mire kell számítani, és nektek már minden olyan természetesnek tűnt” – fordult a ballagókhoz.
A szülők gondolatait Popálená Ildikó tolmácsolta – elhangzott mindaz, amit talán nehéz kimondani, de mégis ott volt minden tekintetben és mozdulatban. Megfogalmazta azt is, hogy látták a szülők iskolánkat: “Az MTAG mindig is több volt egy egyszerű iskolánál; egy olyan közösség, amely kaput nyit a világra. Különösen büszkék vagyunk az iskola Erasmus+ programjaira és versenyeire, amelyek nemzetközi lehetőségei mágnesként vonzzák ide az új, tevékeny és céltudatos diákokat. Volt lehetőségetek megtapasztalni a világ sokszínűségét, ami által bővült a látókörötök. Megtanultatok kritikusan gondolkodni, együttműködni és büszke magyar fiatalként élni a szlovák fővárosban. Vigyétek magatokkal mindazt, amit itt, a „DUCCÁ-n” gyűjtöttetek össze: a jó sztorikat, a barátságokat és azt a tartást, amit az iskola adott. Vágjatok bele a folytatásba bátorsággal és önbizalommal!”
A végzősök nevében Čerňanská Tímea lépett a mikrofonhoz, és szavaival azt a különleges határhelyzetet ragadta meg, amelyben egyszerre van jelen a múlt súlya és a jövő bizonytalansága – már félig úton, de még egy pillanatra visszatekintve: “4 év alatt sok mindent csinálhat az ember. Megtanulhat kínaiul, elolvashat 400 könyvet, és ennyi idő alatt megnő egy császárfa is (a biológusok kedvéért, Paulownia tomentosa). Mi ezalatt az idő alatt vérbeli duccásokká cseperedtünk. Pizsamában vonultunk fel a folyosón, megtanultuk, hogy lehet az 5 perces szünet alatt a memoritert tanulni, nevettünk együtt torkunk szakadtából, keringőt próbáltunk órák közben, diákbált szerveztünk, de meghódítottuk Krakkó vad fényes utcáit is, és Prágában megkóstoltuk, milyen az igazi cseh… ásványvíz… A gimis éveinket egy csodálatos szalagavatóval koronáztuk, ahol már kezdett tudatosulni bennünk, hogy ez a korszak a végéhez közeledik. Sok mindenen keresztülmentünk, voltak vidám, megható, de emellett bánatos, gondterhelt pillanatok is, amik könnyeket csaltak a szemünkbe. De ezen pillanatok összessége vezetett el minket idáig, hogy fekete-fehérben a szeretteink körében búcsúzzunk el ezen idős, de annál tiszteletreméltóbb iskolától, amelynek falai már megannyi titkunk őrzőivé váltak.”
Az ünnepség során nem csak a szavak kaptak szerepet. A közös emlékek dallamként is visszatértek: csodás hangú negyedikes lányaink, Metzner Dóra, Porubská Andrea, Popálená Izabella és Mikóczi Lili éneke mintha az elmúlt négy évet sűrítette volna néhány percbe. “Felnőtt gyermekek”: egy dal, amely egyszerre szólt az itt töltött időről és a továbblépésről. Az ünnepség végén pedig Csonthó Tímea (III.A) előadásában „Az élet szép” című dal újabb biztató üzenetet adott a ballagóknak.
És ahogy ilyenkor lenni szokott, a ballagás nemcsak búcsú, hanem számvetés is. Egy pillanat, amikor kimondjuk: észrevettük, értékeltük, számít, amit tettetek. Jutalomkönyveket vehettek át az osztályfőnököktől, Farkas Erdélyi Erikától és Janda Andreától azok, akik ebben a tanévben kiemelkedően teljesítettek a tanulmányi versenyeken, illetve részesei voltak az iskolánk jubileuma alkalmából készült nagyszerű műsornak: a IV.A osztályból Biháryová Bianka, Haver Szilárd, Kvasnica Tamara, Metzner Dóra, Piaček Alma, Porubská Andrea, Šillo Dominik és Vitalos Eszter, a IV.B osztályból pedig Čerňanská Tímea, Csémi Máté István, Dávid Dóra, Hegyi Eszter, Németh András, Popálená Izabella és Ruggiero Cheyenne Alexandra neve hangzott el.
Osztályfőnöki dicséretben részesült Gajdosik Dániel, Vitalos Eszter és Šillo Dominik a IV.A-ból, valamint Čerňanská Tímea, Németh András, Ruggiero Cheyenne Alexandra és Popálená Izabella a IV.B-ből. Igazgatói dicséretet kaptak Metzner Dóra, Kürti Zsófia, Porubská Andrea, Annus Alexandra, Csémi Máté István, Hegyi Eszter, Biháryová Bianka, Dávid Dóra és Lancz Eszter, akik nemcsak eredményeikkel, hanem közösségi munkájukkal is maradandót tettek az iskola életéhez. A legkiemelkedőbb elismerést, a Ratio Educationis díjat Kvasnica Tamara és Csémi Máté István vehették át – egyfajta lezárásaként annak a négy évnek, amelyet ezek között a falak között töltöttek.
A ballagás végén nem történt semmi látványos – és talán épp ettől volt igazán fontos. Csak annyi, hogy a végzős gimnazisták, akik eddig minden nap beléptek az iskola kapuján, most kiléptek rajta. Egy kicsit lassabban, talán csendesebben, de már egy másik irányba tartva. És miközben búcsút intettünk nekik, mindannyian tudtuk: nemcsak elmentek, hanem magukkal vittek valamit ebből az iskolából – és itt is hagytak valamit magukból.
Kulcsár Mónika, igazgatóhelyettes
