Emlékszem arra a pillanatra, amikor meg kellett hoznunk azt a kissé szívfacsaró döntést, hogy elhalasztjuk a szalagavatónkat. Lehangoltság és kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Később – mivel abban mindenki egyetértett, hogy nem maradhatunk zöld szalag nélkül ebben a bizonytalan időszakban sem – egységesen megegyeztünk abban, hogy bár a legizgibb részek nélkül, de megtartjuk a szalagtűzést az iskolában. Pontosan a „vesztegzár” előtti utolsó tanítási napon került erre sor, ez a szinte véletlen egybeesés pedig csak tetézte bennünk a feszültséget.
A nagy nap előtti előkészületek fontos része volt a neves Gaudeamus Igitur gyakorlása. Már ekkor meglelhettünk a meghatódottságot egymás mosolygó szemében. Amikor izgatottan felsorakoztunk a folyosón, már tudtuk, minden jól alakul majd.
Miután énekelve besétáltunk a tanáriba, és mindkét osztály elfoglalta a helyét, meghallgattuk az ünnepi beszédeket. Ezalatt jól szemügyre vehettük egymást. Azokkal az emberekkel nézhettünk farkasszemet, akikkel eddig sikerült túlélnünk a gimnáziumi éveket jóban-rosszban. Tudatosult bennünk, hogy az idő és a közös emlékek összekovácsoltak bennünket, már összetartozunk. Társaink szavait hallgatva újra mosolyogtunk a régi vicceken, és megborzongtunk az elmúlás bizarr érzésétől.
Szerintem mindenki nevében mondhatom, hogy sikerült a lehető legjobbat kihoznunk ebből az alkalomból. Köszönettel tartozunk az igazgatóságnak, tanárainknak, szüleinknek és nem utolsósorban magunknak!
Bajkai Barbara, IV.B
