1991-től 1996-ig voltam a gimnázium magyar-szlovák szakos tanára. Előtte végzős egyetemistaként helyettesítő tanárként vettem részt az intézmény pedagógiai életében. Két osztályban láttam el osztályfőnöki feladatokat.
Emlékek a régi iskolai életből: Melyek azok a legkedvesebb vagy legmeghatározóbb élmények, amelyek az intézmény falai között eltöltött pedagógusi pályafutásodhoz kötődnek? Melyik volt a kedvenc iskolai rendezvény vagy hagyomány számodra? Van-e olyan anekdota vagy kedves történet, amit szívesen megosztanál velünk?
Rengeteg emléket tudnék itt felsorolni, mint például a hagyományos focimeccseket a diákjaink ellen, illetve más iskolák tanárkollégáival, az évente ismétlődő sítúrákat a gólyaavató estéket, melyeken nagyon jól szórakoztunk, miközben lehetőség adódott felmérni a leendő elsőseink kreativitását is. Külön szeretném megemlíteni végzős diákjaink szalagavatóját az egykori Kijev szállóban, ami mindig egy felemelő és kivételes rendezvény volt számomra (főleg osztályfőnökként, amikor feltűzhettem a zöld szalagot). Bizony, nagyon büszke voltam rájuk. Ha mégis ki kellene egy rendezvényt emelni, az a hagyományos diákbál lenne. Erre a rendezvényre diák, tanár egyaránt készült, számolta a napokat. Ez egy olyan esemény volt, ahol gyakorlatilag egy időre eloszlott a tanár-diák közti formális viszony, együtt szórakoztak, nagyokat beszélgettek.
Az iskola szellemisége: Miben különleges a Duna utcai iskola szerinted más iskolákhoz képest? Ha egy szóban kellene összefoglalnod az iskola szellemiségét, mi lenne az, miért?
A Duna utcát egy közösségformáló intézménynek jellemezném, a valahová tartozás jelképe, ahová az ember szívesen, örömmel tartozott/tartozik és, ami nagyon fontos, ezt büszkeséggel fel is vállalja. Mondom ezt nemcsak pedagógusként, hanem volt diákként is.
Tanítványokról és emberi kapcsolatokról: Van-e olyan pillanat, eredmény vagy siker, amelyre különös büszkeséggel emlékszel vissza, és amely szerinted maradandó értéket képvisel?
Egy tanár életében szerintem a legnagyobb siker, amikor a szakmai tudáson kívül őszinteséget, emberséget, tartást is átad, ha a diákjai viszik valamire, ha megállják helyüket a világban. Nekem ez hála Istennek, sikerült, hisz ismert és elismert orvosok, pedagógusok, mérnökök, tudósok, politikusok váltak belőlük. Hadd említsek meg két konkrét esetet, ami nagy büszkeséggel tölt el és némi elégtételként szolgált, hogy megérte. Egy volt diákom már egyetemistaként felkeresett és személyesen megköszönte a szlovák nyelv elsajátítását, enélkül nagyon nehéz lett volna számára az egyetem. A másik esetet egy volt diákom, ma egy ismert gyógyszerész, idézte fel, aki elmesélte egyik osztálytársa történetét. A szóban forgó diák enyhén szólva nem volt a könyvolvasás híve. Egy napon az egész osztály lefagyott, amikor e diákot „rajtakapták“ könyvvel a kezében, ráadásul a modern szlovák irodalom egyik művét olvasva. Állítólag minden osztálytalálkozón elhangzik ez a történet.
Mit jelentett számodra ez az iskola mint közösség és mint szakmai otthon, és hogyan formált Téged – mind emberileg, mind pedagógusként – az itt eltöltött több év/évtized? Volt-e olyan helyzet, amely különösen próbára tett, mégis sokat tanultál belőle?
Nekem a Duna utcával nagy szerencsém volt, hisz már diákként is megélhettem azt a különleges „dunauccás“ érzést, ami folytatódott az egyetemen is, hisz végzősként helyettesítő tanárnak kért fel volt osztályfőnököm, Dávid Béla, az intézmény akkori igazgatója, majd az egyetem után itt folytathattam pedagógiai pályafutásomat. Hiszem és vallom, az ember a munkahelyén akkor boldog, ha örömmel megy be naponta dolgozni egy olyan közösségbe, amelyre számíthat, ahol szívesen tartózkodik. Én egy nagyon jó társaságba csöppentem, amelynek tagjait részben mint diák ismerhettem meg, akiket nagyon tiszteltem, és akik azonnal kollégaként kezeltek, rengeteg jó tanáccsal ellátva.
