Szalay Zoltán újságíró, nyolckötetes író, kitanult jogász és a Duna utcai gimnázium volt diákja. Gyerekkorától kezdve ír, először gimisként jelentek meg a novellái az Irodalmi Szemlében, az érettségi után pedig az újságírással kezdett el foglalkozni a Vasárnapban. 2004-től elbeszéléseket és regényeket publikál. A nevéhez fűződik többek között két Talamon Alfonz-díjon és három Madách-nívódíjon kívül az Irodalmi Szemle és az Új Szó főszerkesztői pozíciója is. Később a Denník N munkatársa lett, és 2022-ben néhány kollégájával együtt létrehozta ennek testvérlapját, a Napunk hírportált. Jelenleg a Napunk vezető szerkesztője, szépirodalmi műveket ír, és közéleti kérdésekben szólal meg szlovákiai magyar és szlovák médiumokban.
Gyerekként mi minden iránt érdeklődött?
A kémia, a biológia – egy ideig állatorvos akartam lenni –, a történelem és az írás iránt is. Tízéves koromtól folyamatosan történeteket és regényeket írtam. Tizenhat évesen megírtam az első nagyregényemet, egy katonai-politikai thrillert. Hatszáz oldalt gépeltem tele írógéppel. Bugyuta történet volt.
Az általános iskola elvégzése után miért a Duna utcai gimnáziumot választotta?
Már akkor is jó híre volt ennek az iskolának. A választásnak volt praktikus oka is: Vajkáról származom, amely Pozsonytól harmincöt kilométerre van. Elég jó tanuló voltam. A szüleim úgy látták, hogy a gimnázium jó alapot adhat valamihez, bár még ők se tudták, mihez. Aztán ez be is bizonyosodott, mert a Duna utcának hála el tudtam végezni a jogot a Komenský Egyetemen. Azért jelentkeztem oda, mert úgy gondoltam, hogy adhat olyan általános tudást, amelyet sokféleképpen használhatok. Ezenkívül a jogászok szövegeket értelmeznek és használnak, ami az irodalom által fontos volt nekem. A jog nyitott a társadalom működése és a közélet iránt is. Leginkább az emberi és a kisebbségi jogok területével foglalkoztam, illetve egy rövid ideig a közigazgatási joggal is. Az egy kicsit száraz terület. Végül kiderült: a jogászvilág nem áll olyan közel hozzám. Viszont még a gimnáziumi évek végén közölték a novelláimat az Irodalmi Szemlében, az érettségi után pedig elkezdtem foglalkozni az újságírással a Vasárnap magazinban. Ott elég gyorsan bedobtak a mélyvízbe, és komplex témákat dolgoztam fel. Még később, 2018 és 2020 között visszatértem a joghoz, amikor a Legfelső Bíróságon dolgoztam jogi elemzőként. Akkor megint megbizonyosodtam arról, hogy ez nem teljesen az én világom, és folytattam az újságírást.
Hogyan emlékszik vissza a gimiben töltött négy évre?
Amikor a Duna utcára kerültem, egy kicsit elveszettnek éreztem magam, egy kis csallóközi faluból érkezve ebbe az elég kaotikus, akkor még viszonylag ütött-kopott nagyvárosba, ahol szkinhedek portyáztak az utcákon, és ahol először érezhettem magam igazán kisebbséginek, pedig akkor még alig értettem, ez mit jelent. Eltartott egy ideig, amíg hozzáidomultam ehhez a közeghez – a gimiben a pozsonyi elem erősen keveredett a csallóközivel és egyéb dél-szlovákiai hatásokkal, ami elég színessé tette még a mi osztályunkat is, a mindenféle szociális különbségekről nem is beszélve. Azt hiszem, végig kilógtam valamelyest, de idővel mégis ráhangolódtam osztálytársaim inspiratív hülyeségeire, illésházi stílusára, ligetfalui vagányságára. És vannak olyanok is, akikkel gimi után lettünk igazán jó barátok, mintha meg kellett volna érnie a gimis években gyökerező barátságunknak. A tanárainkra is úgy emlékszem, mint egy rendkívül színes kavalkádra. Jó visszagondolni – hogy igazságtalanul csak néhány emléket emeljek ki – a szabad vitákra és beszélgetésekre Fónod Marianna tanárnővel, arra az elemi lelkesedésre, amellyel Kováts Márta tanárnő magyarázott a matematikáról vagy azokra a pillanatokra, amikor nagy izgalomban megmutattam az első novelláimat Kósa Karola osztályfőnökünknek, aki becsülettel elolvasta és véleményezte őket, ami akkor nagyon sokat jelentett.
Jog, irodalom, média, természettudományok… Mihez nem ért?
A természettudományok érdekelnek, de nem értek hozzájuk. Szívesen olvasok a biológiáról, a matematikáról és a fizikáról, de nagyon keveset tudok róluk. Nem tudom, mi az, amihez annyira nagyon értenék. Újságíróként igazából az a legjobb, ha sok mindenhez értek valamicskét. Az a legfontosabb, hogy nagyon kíváncsi legyek mindenre.
Mi a következő szint, amit el szeretne érni?
Azzal, hogy létrejött a Napunk, és ki tudtunk építeni egy ilyen műhelyt, elértem az egyik nagy célomat, amelyről sok évig álmodoztam. Amikor kiléptem az Új Szóból, már nagyon intenzíven kezdtem ezt tervezgetni. Most az a legfőbb célom, hogy tudjam biztosítani, hogy ez egy hosszú távon életképes projekt legyen. Még jobban megerősödjön, és sok ember fontos hírforrásként tekintsen rá. Jelenleg ezen dolgozom intenzíven, és mindent ezért csinálok. Ha pár év múlva azt mondhatom, hogy a Napunk erősebb lett, akkor elégedett leszek. Ha ezt még össze tudom egyeztetni azzal, hogy én magam is jó dolgokat tudjak írni, akkor az fantasztikus lesz. De azt még nem tudom, hogy így lesz-e. Ebben reménykedem.
Kipróbálta a szlovák és a magyar újságírást is Szlovákiában. Lát-e eltéréseket?
Fontos eltérés a közönség mérete és az újságírók szerepe. A szlovák újságírók sokkal nagyobb hatással vannak arra, hogy az országos politikában mi történik. A szlovákiai magyar újságíróknak ilyen szempontból kisebb a befolyásuk. Más a szlovák és a magyar újságírás stílusa is. A szlovák történelmi hagyományokból is kifolyólag konzervatívabb jellegű. Visszafogottabb a hangneme, ami sok esetben szimpatikus. A magyar, főleg a magyarországi, rétegzettebb és szabadszájúbb.
Önök pedig a Denník N és a Napunk kapcsolata által hibridek?
Valamelyest igen. Mindkét térről táplálkozunk. Próbáljuk a saját utunkat járni.
Miben egyediek még?
Átmenet vagyunk a napilap és a magazin között. Úgy építettük fel a szerkesztőséget, hogy legyen terünk a több kutatómunkára. Olyan cikkeket írunk, amelyek nemcsak a puszta hírekről, hanem a mögöttük lévő összefüggésekről is szólnak. Próbáljuk körüljárni az események okait, átfogóan írni róluk, mélyebbre hatolni. Elemzéseket csinálunk. Sokat írunk az oktatás problémáiról is.
Ön szerint mi a baj az oktatással Szlovákiában?
Majdnem napi szinten foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Rengeteg probléma van vele. Ahhoz, hogy felsoroljam, több óráig vagy napig kellene itt ülnünk. A szlovákiai magyar oktatás most kritikus helyzetben van. Központi probléma, hogy az elmúlt években kevesebb gyerek született, mint amennyire az iskoláink ki lettek találva, ezért sok helyen kiürülőben vannak. Újra kell gondolni, hogy hol van szükség rájuk, és mekkorák legyenek. Erről sokat írunk mostanában. Egy másik óriási nagy kérdéskör, hogy mi zajlik az iskolákon belül, de annak nem vagyok szakértője.
A Napunk vezető szerkesztőjeként hogy néz ki egy napja?
Reggel 9-től indulnak az értekezleteink – én részt veszek a Denník N értekezletein is –, utána mindenki végzi a munkáját: próbálja felhajtani a forrásait, anyagot gyűjt, cikket ír, szerkeszt vagy kommunikál a kollégákkal. Pár óra elteltével aztán ismét egyeztetünk a szerkesztőkkel a napi tervekkel kapcsolatban: mi hogy áll, mi mikor jelenik meg. Délután lezáródnak a napi megjelenések, és este 7-kor megjelenik a Napunk Newsfilter, amelynek mindig más a szerzője. Hacsak nincs más különleges esemény, ezzel zárul a nap.
Mik a főszerkesztői pozíció szépségei és buktatói?
A szépségei közé tartozik az, hogy megvalósíthatok sok víziót és tervet. Eldönthetem, hogy milyen legyen az újság. Fel tud villanyozni, ha ezt napi szinten művelem. Nagyon szeretek ötletelni, és elég sok ötletem szokott lenni. A pozícióm buktatója az, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy eltervezem, legyen szó egy cikkről vagy a szerkesztőség működéséről. A munkám nagyrészt az emberek közötti kapcsolatokról szól: működtetem a szerkesztőséget, és sokszor emberpróbáló fenntartani a jó dinamikát. Ezenkívül az újságíró információkkal dolgozik, amelyek emberektől származnak, így mindenkivel szót kell tudnia érteni.
És ez hogy lehetséges?
Próbálkozni kell. Hiszen az egyik fő feladatunk, hogy kérdezzünk, és jó kérdéseket fogalmazzunk meg. Minden információ mögött bizonyos kérdések vannak, amelyeket meg kell találnunk, hogy megmutassuk a pucér valóságot. Ez olyan, mint amikor a szobrász lefejti a fölösleges anyagot a kőről. Az újságírás nagyon érdekes, inspiráló, intellektuális munka. De nem mindenki szereti a kérdéseket, és ezt is tudni kell kezelni.
Valaki azt se szereti, ha az újságírók elvarratlan szálakat birizgálnak. Nem kellene félni, hogy bántalmazzák őket, ha túl sok anyagot fejtenek le egy bizonyos kőről?
Az, hogy Szlovákiában meggyilkoltak egy újságírót, rendkívüli eset volt. Mindenkit megrendített, de nem mindennapos hozzátartozója az újságírói létnek. Ez a szakma nem veszélyesebb, mint ha valaki például hegesztőként dolgozik. Vannak kockázatai, mert konfliktusos területeken újságírók világszerte esnek áldozatul. Vannak veszélyesebb ágazatai is, például a haditudósítás. Kell hozzá bátorság.
Volt már, amikor megbánta a szakmáját, vagy félt munka közben?
Olyan nem volt, hogy féltem volna. Voltak kellemetlen pillanatok, amikor személyeskedő támadások értek. Egyszer egy pártelnök csak miattam hívott össze sajtótájékoztatót, és mindenki előtt pellengérre állított egy cikkem miatt. Mivel tudtam, hogy igazam volt, és állt mögöttem egy szerkesztőség is, nem éreztem kifejezetten rosszul magam, vagy hogy nem kellene ezzel foglalkoznom. Ha az ember szilárd alapokon csinálja azt, amit csinál, akkor nem kell megbánnia semmit se. Követ el hibákat, de ha próbálja jól végezni a munkáját, akkor nem fogja megbánni.
A Kuciak-Kušnírová pár meggyilkolása óta a tényfeltáró oknyomozó újságírás még fontosabb lett, még többen figyelnek erre a műfajra. Önt jelenleg mely témák foglalkoztatják?
Ez a kettős gyilkosság rávilágított arra, hogy milyen fontos az oknyomozó újságírás. Az elmúlt években is sok olyan eset volt, amikor tapasztaltuk a fontosságát. Nemrég Magyarországon az újságírók feltárták az ún. kegyelmi botrányt, amikor a köztársasági elnök kegyelmet adott egy bűnözőnek, aki egy pedofil bűnözőt mentegetett. Én főleg a politikai újságírással és a szlovákiai magyar közélettel foglalkozom. Érdekel, hogy a szlovákiai magyar politikusok hogyan bánnak a hatalmukkal, és hogyan alakulnak a szlovák–magyar kapcsolatok az idő folyamán. Itt a politikai érdekek sokszor felülírják a társadalmi érdekeket. Foglalkoztat, hogy ezeken a területeken hogy tudjuk leleplezni a politikusok hazugságait. Például amikor azt állítják, hogy megvédenek minket, akkor mi van e mögött, hogyan szolgálják a saját céljukat, ezáltal hogy próbálnak hatalmon maradni. Nagyon érdekes lokális szinteken is vizsgálni, hogy a városokban és a régiókban milyen visszaélések történnek, milyen hatalmi játszmák vannak.
Ezeket hogy lehet leleplezni?
Feltesszük azokra a részletekre vonatkozó kérdéseket, amelyeket próbálnak elfedni. Föltárjuk a történetek hátterét, legyen szó közbeszerzésekről, kampányokról, pénzügyi kérdésekről vagy kommunikációs trükkökről. Nagyon fontos a tényellenőrzés a hozzáférhető források alapján. Minden eset más módszert követel.
És mit érez az újságíró, ha leleplezett valamit?
Elégedettséggel tölti el. Nagyon jó érzés. Van ennek egy katartikus jellege, amikor rámutatok egy fontos problémára. Az a legjobb visszajelzés, ha az olvasók megdicsérnek, másrészt, ha egy politikus belátja, hogy csalt vagy hazudott. Azt nem szokták belátni, de mondjuk változtatnak valamin, amit korábban csináltak.
Biháryová Bianka IV.B