Hogy mi is a Múltidéző? A Történelemtanárok Társulása által rendezett egyetlen országos történelmi verseny Szlovákiában a magyar középiskolások számára. Az idén a megszervezését a komáromi Selye János Gimnázium vállalta el, amely nagy munkát és felelősséget vett a vállára azáltal, hogy az írásbeli és szóbeli forduló együttes megszervezése okán két félnapos vetélkedő megszervezése várt rájuk. Mielőtt bármi másról szólnék, elmondanám, hogy kitűnő munkát végeztek, minden apró részletre odafigyelve olyan versenyt hoztak össze, amelyben volt izgalom, szórakozás, ismerkedés, kapcsolatépítés, szakmai megbeszélés hatalmas vendégszeretettel körítve! Köszönet érte Deák Irénkének és mindenkinek, akinek része volt a szervezésben!
Gimnáziumunkból kétcsapatnyi diák döntött úgy, hogy a rengeteg pluszmunkát vállalva nekigyürkőzik a feladatnak. A harmadikos Haják Norbin kívül, aki tavaly a Gloria Victis versenyen már megtapasztalta, hogy a feszített tempójú felkészülés után micsoda mámoros érzés a győzelem, másodikos lányok szálltak versenybe: Norbi csapattársai Gyűrösi Anna és Kováts Virág Borbála voltak, a másik csapatot pedig Csemez Flóra, Holop Célia és Hrabovsky Tünde alkották. Duborszky Attila kollégámmal együtt hat olyan diákkal kezdtünk foglalkozni, akiket nem kellett nógatni a tanulásra; nem tiltakoztak, ha nulladik vagy délutáni órában kellett maradniuk; tanultak hétvégén, szünet alatt, este, vonatban hazafelé… — legalábbis az eredmény ezt bizonyítja! Öröm és vidámság volt a közös munka minden perce, miközben jutott idő jó kis beszélgetésekre is – de hát ez a felkészülési időszak igazi varázsa! Mondtam is a diákoknak a szóbeli döntő előtt: ha csak annyi lesz a verseny hozadéka, hogy jobban megismertem 6 csodálatos embert, én már elégedett leszek! Válasz: Tanárnő már mentegeti azt, ha majd nem jól szerepelünk!
Aztán elérkezett november 11-e, a mindent eldöntő nap! És nézzék csak, mi Kováts Virág Borbála versenyről szóló hangulatos beszámolójának a címe???
Mikor is lesz a következő?
A kemény munka kifizetődő. Jó kis közhely, nem? Viszont, mint minden ilyen elcsépelt mondatocskában, ebben is van valami igazság.
Péntek reggel úgy keltem fel, mint akit agyonvertek. Éjjel egyig tanultam, s természetesen reggel hétkor is csak azért szólt az ébresztő, hogy tíz óráig még átszaglásszam Széchenyi nem mindennapi életét. A déli vonatot elcsípve – még mindig fáradtan, de már egy kis izgalommal fűszerezve — kezdtük meg kétórás utunkat Komáromba. A füzet felett néha-néha elbóbiskolva, de a többiek szorgalmából erőt merítve próbáltam még az utolsó információkat is megjegyezni. Leszálltunk a vonatról, s megcéloztuk a Selye János Gimnázium épületét. Növekvő feszültséggel másztuk meg az iskola lépcsőit, az aulába érve pedig ez az érzés teljes mértékben a tetőfokára hágott. Elfoglaltuk helyünket, és nem sokkal később el is kezdődött a megnyitó, majd az első, írásbeli forduló, amelynek teljesítésére mindössze egy órát kaptunk. Szerencsére az idő leteltekor — ha nem is úgy, ahogy terveztük, de — elégedetten adtuk le a feladatot, és valami hasonló érzést láttunk a másik MTAG-os trió arcán is.
Ezután még egy meglepetés várt bennünket: egy Slam Poetry-est. Három felvidéki slammer adta elő költeményeit a lehető legélvezetesebb módon. Később kimerülten foglaltuk el szállásunkat az iskola kollégiumában, majd vacsora után az ottani diákok társaságában vettük nyakunkba Komáromot.
Szombat reggel, hét óra. Mire rászedtem magam, hogy felüljek az ágyban, Tünde, Célia és Anna már szintén ülve, de még a fáradtságtól laposan pislogtak felém. Flóra szuszogása is csak három percig hallatszott, utána ő is kénytelen volt elkezdeni készülődni. Reggeli, séta a gimibe, Kulcsár Mónika tanárnő és Duborszky Attila tanár úr biztató szavai, megnyitó, zsűri bemutatása, összeszoruló gyomor, kiosztott feladat, tizenöt perc. Egy négyoldalas, csak forrásokból álló feladatlapra és egy – két-két csoportonként más, de nekünk — „Haza és haladás” címre kiosztott beszámoló megírására szánták azt a bizonyos tizenöt percet. Norbi precízen szavakba öntött fogalmazása, annak demonstrálása szerencsére sikeresen ment végbe; Flórának pedig a jobbágykérdésről kellett értekeznie, kiválóan ment neki. Megbirkóztunk a forrásokkal is, de még nem dőlhettünk hátra, hisz a java még hátra volt. Egy keresztrejtvény kitöltése után az egyik csapattagunknak Széchenyi István bőrébe bújva kellett vitáznia. Mivel én olvastam a grófról szóló könyvet, így mondani sem kellett: rám hárult a feladat, hogy ezt lebonyolítsam. Kossuth Lajos Széchenyi ellenfele volt, ami a politikai nézeteket illette, a róla szóló könyvet pedig Anna olvasta, így megbeszélve a lehetséges vitatémákat, segített a kontra érvek megfogalmazásában. A vitát elkezdve ismertettem Széchenyi gróf Stádiumban szereplő reformterveit, de ellenfelem reakciójának teljes hiányában kénytelen voltam folytatni. Kissé egyoldalúnak tűnt a dolog, de a végére ő is belejött. A másik csapatunkból Célia remekelt, az egyik legjobb vitát folytatta vitapartnerével! Újabb írásbeli forduló. Itt a zsűri az események Európában zajló történelmi hátterére kiterjedő ismereteinkre volt kíváncsi. Igaz vagy hamis, ezt kellett eldöntenünk. Az utolsó feladvány pedig: Ki vagyok én? Az egész feladat alapja a tippelés volt. A verseny műsorvezetője felolvasott négy információt, amelyből ki lehetett következtetni, hogy kiről van szó az említett mondatban. Minden információ után leadhattuk tippjeinket a lehetséges személyről. Természetesen minden felolvasott mondat után a pontok száma is csökkent. A verseny végeztével csalódottan meséltük felkészítőinknek, hogy nem igazán sikerült úgy teljesíteni, mint vártuk. Viszont még hátra volt az eredményhirdetés. Először „nekünk már úgy is mindegy” kijelentéssel, majd fokozatosan előbukkanó feszültséggel vártuk a kiértékelést. A hatodik helyezett ismertetése után súgtam oda a többieknek, hogy bizony most jövünk mi. Ötödik helyezés: nem mi. Negyedik helyezés: még mindig nem mi. Harmadik helyezés: szuper, a Duna utca lánycsapata!!! Második helyezés: nem, még mindig nem mi. Várjunk csak! Micsoda???
Na és itt jött a pezsgő meg a konfetti. Ja, igazából egyik sem, de fergeteges örömmel ugrottunk fel, s vettük át nyereményünket, hiszen mindkét csapatunk dobogós lett! Felkészítő tanáraink ölelése, büszke tekintete s óriási mosolya teljes mértékben kárpótolt bennünket az utóbbi idő kemény munkája után. Szóval, mikor is lesz a következő verseny?
Mit is tehet ehhez hozzá egy nagyon büszke tanár??? Akkor hajrá, folytassuk!
Kulcsár Mónika