Mészáros András professzor

Filozófus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács elnöke

1. Kedves Tanár Úr, a gimnázium 50. évfordulójára összeállított évkönyvbe készült visszaemlékezésében ön azt írta, hogy „a gimnáziumi osztályunk névsora – mit névsora, még az ülésrend is – élénken él bennem“. Még mindig „látja Bubut és Maxit, vagy Löpöcsit”, és ha „félrepislant”, akkor Mártát és Zsuzsát? További két évtized elteltével is ennyire élénkek a kamaszkori emlékképek?

Sőt, még élénkebbek. Hiszen a kor előrehaladtával megváltozik a saját múltunkhoz való viszony is. A múlt képei élesebbekké válnak, míg a friss élmények gyorsan halványulnak. Előttem vannak a tanáraink. Például Koval Rózsa, az osztályfőnökünk, akit bizony volt, hogy megríkattunk  valamilyen meggondolatlan cselekedetünkkel, de a ballagáskor, friss gyászában támogattuk őt, és végig mint a legkedvesebb osztályára emlékezett ránk az aktuális érettségi találkozókon. Apropó: idén lesz az ötvenötödik. De felidézem a nemrég elhunyt Kosík Józsefet is, akihez képzőművészeti szakkörre jártam. És mintha még mindig az iskola fociválogatottjában játszanék az iskola mögötti – ma már nem létező – salakpályán, és a csapatban ott van az osztálytársaim közül Zsoldos Laci, vagy pedig a két évfolyammal felettünk járó és „fehér Pelének” becézett csehszlovák válogatott, Szikora Gyuri. És nem hagyhatom ki a sorból a Forrás irodalmi színpadot, amelyet Kulcsár Tibor vezetett, és amelyben a színészi pályára lépett Holocsy István, később a komáromi színház direktora. Na de hadd ne folytassam, mert hosszú felsorolássá válna az emlékezés.

2. Ön 1967-ben érettségizett gimnáziumunkban. Hogyan vált Duna utcás diákká? Ki és mi alapján hozta meg ezt a döntést?

Nos, ez érdekes történet, mert abban a korban – 1964-et írtunk – meg volt szabva, hová mehettünk az általános iskola után. Mivel én Kismagyaron jártam iskolába, Somorján kellett volna folytatni a középiskolai tanulmányokat. Édesanyám azonban, máig nem tudom, milyen információk és meggyőződés alapján kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis a Duna utca jöhet számításba. Meggyőzött még néhány szülőt, és így a felvételi vizsgák után többedmagammal Pozsonyban kötöttem ki. Sosem tudtam eléggé meghálálni neki, hogy így döntött az érdekemben. Nemcsak azért, mert nagyvárosba kerültem, és az új környezetben például a szlovák nyelvet is gyorsabban el tudtam sajátítani, hanem főként azért, mert a Duna utcai iskola akkor volt a csúcson, és az osztályunk is olyan összetartó csapattá állt össze, amely a párját ritkította.

3. Az OSZTÁLY-on kívül mit kapott a Duna utcai diákévektől, egykori iskolájától, ami pozitív hatással volt az életére? Meséljen kicsit az akkori diákéletről, a gondolkodását, értékrendjét, pályájának alakulását meghatározó tanárairól!

Két tanáromat már megemlítettem. Mindketten olyan tárgyat tanítottak, amit amúgy is szerettem, tehát a kölcsönös szimpátiák az érdeklődés mentén alakultak ki. De megbecsültem azokat az oktatóinkat is, akik a számomra unalmas vagy esetleg ellenszenves tárgyakat vitték. Hiszen azok a diáktársaim, akiknek más volt a szakmai orientációja, éppen az ő vezetésük alatt lettek később sikeresek. Ami a diákéletet illeti: bizonyos szempontból szabadabbak voltunk, de voltak olyan megkötések is, amelyek ma már elképzelhetetlenek. Csak példaként említem, hogy a lányok farmerben nem jelenhettek meg az iskolában, és én is kaptam sokat azért, hogy a hajam hosszabb volt a megszokottnál. Na de a múlt század hatvanas éveiben, a beatkorszakban jártunk akkor, és a Beatles volt a példakép zenében, viselkedésben is. És a hatvanas években változott meg a nyugati civilizáció is: sok tabu megszűnt, átalakult a generációk közti viszonyrendszer, és politikai-társadalmi forrongással szembesültünk egész Európában. A mostani diákoknak ajánlom ehhez megnézni a Hair című musicalt, és képet kapnak akkori mivoltunkról. Mindez olyan nyomot hagyott bennem, hogy ezek után nehezen viseltem el a szabad gondolkodás korlátozását és a kritikai szemlélet elnyomását. És ez megmaradt máig.

4. Egyenes út vezetett a pozsonyi Comenius Egyetem magyar-filozófia szakáig? Mennyire volt kikövezve?

Ez egyáltalán nem volt egyenes út, kikövezve pedig végképp nem volt. Eredetileg, éppen Kosík tanár úr hatására is, a Képzőművészeti Főiskolára adtam be a jelentkezésemet. Kétszer voltam felvételi vizsgán, 1967-ben és 1968-ban, de elbuktam ezeken. Később derült ki a számomra, hogy a sors jól döntött, hiszen alighanem elfuserált képzőművész lett volna csak belőlem. Egyéves építőipari munkaviszony után jelentkeztem az akkor megnyíló filozófia–magyar szakra, miközben a filozófiáról alig volt valamilyen ismeretem, de az irodalom mindig is vonzott. Szerencsém volt, bekerültem az egyetemre. A filozófiát szlovákul (a legtöbb esetben cseh nyelvű kézikönyvekből) tanultuk, a magyar tanszéken természetszerűleg magyar közegben voltunk. 1968 őszén, az orosz invázió után kezdtük a tanévet. Hogyan máshogyan? Sztrájkkal. Hiszen mégis csak a hatvanas években szocializálódtunk, és az elnyomást elutasítottuk. Később azért beindult az oktatás is, de meg kellett élnünk azt, hogy a filozófia tanszékről néhány tanárunkat politikai okokból eltávolították. Szerintem ez is nehezen értelmezhető a mai fiatal generáció számára. Más helyen már megírtam, hogy milyen hatással voltak rám a tanáraim az egyetemen, tehát erre itt most nem térek ki.

5. Nem sok filozófussal büszkélkedhet a szlovákiai magyar közösség. Mivel válhat vonzóvá a filozófia egy mai kamasz számára? A filozófia – a polgári nevelés tantárgy részeként – ma gimnáziumi tananyag, választható érettségi tantárgy. Hogyan kellene Ön szerint tanítani, hogy ne csupán kötelező megtanulandóként tekintsenek rá a gimnazisták?

1968-ban heten kezdtük el a filozófia–magyar szakot. Különböző, személyes vagy tanulmányi okok miatt ketten maradtunk a filozófia államvizsga előtt. A kollegina a szakdolgozattéma választása miatt – ami nem volt az akkori tanszékvezető ínyére – sajnos kibukott, ezért végezetül egyedül végeztem el a szakot. Pontosabban még egy évfolyamtársunk, Németh István, de ő filozófia–francia szakon. Azt nem tudom, mivel válhat vonzóvá egy mai kamasz számára a filozófia, mert talán nincs is általános kritérium. De mindig vannak olyanok, akik számára az elvont gondolati rendszerekben való mozgás és az ún. örök emberi kérdések feletti töprengés, illetve az etikai dilemmák megléte olyan terület, amelyen szeretnének eligazodni. Ezek azok, akik az irodalmi művekben is felfedezik az általános emberit és az ő problémáikat összekötő történetekben rejlő tanulságokat, és ezek izgatják is őket. Csak meg kell nekik mutatni a módot, hogyan kezeljék ezeket a kérdéseket. És itt vagyunk a dolog lényegénél. Sem a filozófiát, sem az irodalmat nem lehet megtanulandó tárgyként felmutatni. Sőt, megkockáztatom azt a kijelentést, hogy sem a filozófiát, sem az irodalmat nem lehet megtanítani. Egyetlen dolgot lehet tenni: megmutatni a diákoknak, hogyan lehet gondolkodni filozófiai és irodalmi kérdésekről. Ehhez azonban el kell mélyedni a művekben. Ha az illető mű nem szólít meg engem, akkor a sarokba kell vágni, és azt kell olvasni, ami személyesen érdekel. A személyesség itt nagyon fontos. Vagyis csak a tanár és a diák párbeszédén keresztül vezet út filozófiához és irodalomhoz. És inkább az irodalomtól a filozófiához, mintsem fordítva. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem akad olyasvalaki is, aki ezt éppen ellenkezőleg teszi.

6. Mi „tartotta össze” a filozófust az egyetemi tanárral az Ön esetében?

Őszintén szólva ezen nem gondolkodtam el soha. Valahogy természetesen adódott a dolog. De azért megpróbálkozom valamifajta válasszal. A filozófia, lényegét tekintve, párbeszéd. Arra már Szókratész figyelmeztette a régi görögöket, hogy az igazság sosem egyértelmű és nem is birtokolhatja egyetlen ember. Az igazságot csak szerethetjük, de nem uralhatjuk. Az igazsághoz – legyen az bármi – tanulás és tanítás útján jutunk el. Ezért van az, hogy a valódi pedagógia, mint az előbb is mondtam, csakis párbeszédes formát ölthet magára. Csak ezt próbáltam megvalósítani egyetemi tanárként. Vagyis: legalább annyit tanultam a hallgatóimtól, mint amennyit ők kaptak tőlem.

7. Mit tekint ma a pályája a csúcsának (egy mű megírása és megjelenése, a tanszékvezetés, szakmai díjak…)?

Tanári szempontból azt, hogy őszinte és kollegiális kapcsolataim voltak a hallgatóimmal. Ennek a lecsapódása az, hogy néhányan máig megkeresnek nemcsak szakmai, hanem magánéleti dilemmáikkal is. Filozófiatörténészi munkám oldaláról pedig azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia hat évvel ezelőtt a tagjává fogadott. 1968-ban, amikor egyetemista lettem, és nem nagyon tudtam, hogy a filozófiát eszik-e vagy isszák, erről még csak álmodni sem mertem volna. Mivel azonban gyakorló turista és hegyeket járó ember vagyok, megtanultam, hogy a csúcsra viszonylag egyszerűbb feljutni. Jobban kell ügyelni a visszatéréskor. Magyarán: nem szabad elszállnunk attól, hogy felértünk, hanem oda kell figyelni arra, hogy a szabályokat lefelé haladva is betartsuk.

8. Ossza meg velünk a legkedvesebb gondolatát, idézetét? Miért ezt választotta?

Képzeljük el, hogy egy olvasó embertől megkérdezik, mi a legkedvesebb könyve? Hogyan válassza ki a sokból? Lehetetlen. Hiszen mindegyikhez köti valami. Még nehezebb ez egy gondolat vagy idézet esetében. No de ne utasítsam vissza a kérést! Nem azt mondom, hogy az alább következő idézet a „legkedvesebb” a számomra, hanem azt, hogy a kedvelt íróim közül az egyiktől származó legtipikusabb. Anatole France írja: „Azoknak, akiket egy közös hit lelkesít, nincs sürgősebb dolguk, mint kiirtani a másképp gondolkodókat, főleg, ha az eltérés igen kicsiny.” Mindenki értelmezze magának ezt a kijelentést! 

9. Ha lehetősége lenne visszamenni az időben és megváltoztatni valamit az életében, mi lenne az?

A fikciós szépirodalomban lehetséges az időbeni visszatérés. De a filozófia már nem engedi meg ezt a lehetőséget. Van egy metafizikai tétel, amely kimondja, hogy az ismétlés lehetetlen. És etikátlan is. Az az erkölcsös ember, aki felvállalja a saját múltját. Ha valamit meg akarnék változtatni a múltamban, akkor meghamisítanám a saját életemet. Inkább mondom Füst Milánnal egyetemben, hogy „ez mind én voltam egykor”. Ha pedig nem tőlem függött az az esemény, amit megváltoztatni szeretnék, akkor a lehetetlennel állnék szemben.

10. Önnek a gyermekei, sőt az unokái is a Duna utcai iskolát látogatták, látogatják. Mit üzen a mai Duna utcás diákoknak?

A legegyszerűbbet, de ugyanakkor a legnehezebbet, hiszen könnyűt nem érdemes: Legyetek igényesek önmagatokkal és tanáraitokkal szemben!

 (A képen Mészáros András a lányaival a Tátrában)