Mennyire vagy kitartó?

Amikor elsőben először hallottam a DofE-ról, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz befejezni, még ha csak a bronz szintet is. A hónapokon keresztül tartó önkéntes vállalásokból mindenképpen az expedíció volt a legmegterhelőbb és egyben az a dolog, amelyről a legtöbbet lehet írni. Előrebocsátom, hogy szigorúan magánvélemény megfogalmazása következik, ami nem biztos, hogy megegyezik az expedíciót velem együtt abszolváló csapattársaim érzéseivel!  

Mi is jusson eszedbe, kedves iskolatársam, ha úgy döntenél, hogy jelentkezni akarsz “dofE”-snak? Először is az, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy indexre lehet tenni menet közben, már csak azért sem, mert a tanáraink nagyon odafigyelnek arra, hogy amit vállaltál, azt teljesítsd is. Elsőben úgy terveztem, hogy egy év alatt befejezem az egészet, ez azonban – nagyrészt a járványhelyzet miatt – lehetetlen volt. Aztán egyik pillanatról a másikra bekerültem egy expedícióba, egy teljesen más csapat tagjaként. Ha valaki azt hiszi, semmiség az egész, biztosítom, hogy nagyon téved. Már az első órában megfordult a fejemben a feladás gondolata vagy tízszer. A sok nehéz pillanat mellett azonban voltak vicces élményeink is. Ilyen volt például amikor fogadtak rólunk vagy találkoztunk A Vaddisznóval. Az utóbbi inkább emlékezetes

A próbaexpedíciót az iskolaudvaron tartottuk meg, egy fárasztó éjszaka után mehettünk is haza. A magam nevében azt kell mondanom, nem vágytam arra, hogy még egyszer kint aludjak a szabad ég alatt, többször is fel akartam adni, de végül a csapattársaim miatt bevállaltam a  második erőpróbát is. 

A kvalifikációs expedíció már Modrán zajlott, végállomásunk a Čermákova lúka nevű hely volt. Közben tartottunk egy hosszú pihenőt a Zochova chata melletti játszótéren is, ami minden bizonnyal a túránk legjobb része volt. Ezután sütögettünk, majd elérkezett a “rémisztő” éjszaka. Valamiért világosban mindenki máshogy gondolkodik, így úgy éreztük, hogy az a 4 méter a két sátor között nem fog semmilyen gondot okozni. Hát, tévedtünk Amikor az egyikünk megijedt, átkiabált a másik sátorba, de kimenni már nem mertünk. Azt hiszem egyikünk sem aludt valami sokat. Annyi biztos, hogy nem csak nyuszikat hallottunk a sátor mögött. Éjszakai félelmeinken virradat után aztán jókat derültünk, és nem is értettük, mitől tartottunk annyira… A másnapi túra közben is felmerült még bennem párszor a feladás gondolata, de végül sikerült, megcsináltuk!!!

Annyi bizonyos, hogy nagy kihívás volt! Erőpróba, bátorságpróba, türelempróba egyben. Aki szeretne valami újat, eddig ki nem próbált dolgot csempészni az életébe, annak melegen ajánlom a DofE-t, mert biztosan felejthetetlen élmény lesz.

Sziegl Laura (III.B)

Csapattársaim: Jakubáč Éva (IV.A), Čerňanská Veronika, Urban Barbara (III.B)