A költészet napja alkalmából meghirdetett versíró pályázatra három (bátor) tanulónk küldte el versét, sőt verseit, melyekről Tóth Elemér költő mondott véleményt, építő kritikát, melyet megfogadva akár a költészet, versírás közelében is maradhatnak – tartósan – diákjaink. Íme ízelítőül néhány költeményük:
H2O
Homogén vjzcseppek vagyunk,
Mindenségnek tengerében,
Elindulsz reggel az utcán,
Mégis máshol érsz véget.
Árral szemben mész,
Akár egy pisztrángraj,
A víz álomba ringat,
Alszol: már nincs baj.
Dagályként simogatod
valahol kint a parton
kavicsok, s kagylók
közt téged figyelő
örök ismeretlent.
Gyermek kacsázik
szívfelszínen tikon,
Nem tudván, minden
Ember tagadhatalan
Egymás nincstelenje.
Kajdacsy Eszter I. A
Vigyél magaddal
Ezer virág illata járja a levegőt,
Még csak néhány napja tették rád a lepedőt.
A föld is még nedves a zuhogó esőtől,
S úgy érzem, itt roskadok a múlt esztendőtől.
Miért, miért vitt el ilyen hamar az élet?
Nem értem, miért veszi el mindig a szépet.
Reszketek, ahogy hideg, márvány tested nézem,
S tudom, nem bírom már, én is ugyanígy végzem.
Még nem érted talán, miért kérlek most erre,
De könyörgöm, hallgasd meg imámat egy percre!
Nélküled ez a világ nem jó hely számomra,
Hidd el, szükségem van az angyali szárnyakra.
Várlak lankadatlan az erdő sűrűjében,
Csillagok mutatják utam a sötétségben.
Téged hallak minden egyes dalban s morajban.
Már tudom, miért vágyott rád mindig az ajkam:
Mert Te vagy, ki álmom tengerén vizet kavart,
Te vagy, ki szárnyakat ad, mégis a földön tart.
Te, kiért testem minden sejtje cseppet reszket,
Mert Te vagy, ki kitölti az űrt és a csendet.
Németh Viktória II. B
Tavaszodván
Tavaszodván mikor sóhajt a rét,
vagyis nem.
Hófödte a rét s nem sóhajt mint elébb.
Mit kívánsz mondd? Mit?
Madárcsicsergést, napsütést, tán
aranyalmát, vagy szóló szőlőt? Mondd mit?
Ja, hogy boldogságot…
Tavaszodván mikor sóhajt a rét,
de nem sóhajt úgy, mint elébb.
Hisz nincs is rét.
Eltűnt.
Felemésztette a víz, a kín és az emberi szív.
Nincs hová menekülj, hol elbújj,
nincs többé támfal, hol újra kivirulj!
Mondd, még mindig boldogságot akarsz?
Ja, hogy elég már a szeretet is…
Tavaszodván mikor sóhajt a rét,
és én újra beköszönnék,
Te nem vagy sehol.
Hogy kerestél? Mégis hol?
Szívedben?
Hát hol keresel te engem?
Tavaszodván mikor sóhajt a rét,
úgy érzem véget ért.
Búcsút mondott örökre.
Távoli képet fest a lelke,
s a vonat halk zakatolása
maradt füle utolsó búgása.
Ziff Stella 9. o.
