Drága, mélyen tisztelt Tanár Úr!
Szeretnénk köszönetet mondani: a törődéséért,a neveléséért, az őszinte szeretetéért. Meghatározó személyisége volt gimnáziumi éveinknek, és az is marad örökre! Mosolygó szívvel emlékezünk az első közös osztálykirándulásunkra, első közös karácsonyunkra, amit mindannyian megkönnyeztünk. Legkedvesebb emlékeink közé tartozik a diákbál, melyen a Tanár úr tiszteletére énekeltük az OMEGA zenekar Gyöngyhajú lány című dalát.
Örökre a szívünkben marad, és mindig emlékezni fogunk szeretett osztályfőnökünkre, aki most már odafentről vigyáz ránk és segít bennünket.
Búcsúzik Kis Ferenc Tanár Úrtól utolsó osztálya, a IV.A! 
Éppen negyven év telt el azóta, hogy bemutattak engem, az újoncot, Kis tanár úrnak, a későbbi kollégának. Egy kollégának, aki ettől a pillanattól kezdve nemcsak kollégám, de segítőtársam, barátom és egyben mentorom is lett! Gyorsan kiderült, nemcsak nagy tudása, de lelke és szíve is van.
A krumplibrigádok alatt, a nyári táborokban, a tanári kirándulásokon lelkesedése, egyedi humora mindig kéznél volt. Az utolsó időkben gyakran felemlegette ezeket az eseményeket, nagyokat lehetett Vele nosztalgiázni. Hihetetlen, milyen pontosan emlékezett a legapróbb részletekre is, olyanokra, amiket mi már rég elfelejtettünk.
Szeretett tanítni, szerette diákjait, kollégáit és nem utolsó sorban a családját. Ő maga egy nagy szeretethalmaz volt, amelyből mindenkinek jutott. Óriási munkabírással rendelkezett. Úgy tűnt, Ő fáradhatatlan ember, akinek négy óra alvás untig elég. A nap további húsz óráját aktívan töltötte. Mindig volt ideje segíteni, problémát oldani. Írt, fordított, szerkesztett, lektorált, tesztfeladatokat kreált, férfi létére gyönyörűen kézimunkázott, nagypapáskodott s még sorolhatnám, mi mindent csinált a tanításon kívül. Aktív életet élt, fáradhatatlanul járta a sors által kijelölt útját. Talán ezért is kellett ilyen korán itthagynia a földi életet. Sokunk szívében Ő tovább él. A Duna utca örökre a szívébe zárta.
Kováts Márta
Rendhagyó nekrológ egy gimnáziumi osztályból elindulva…
Október 24-én, hétfőn reggel fekete zászló fogadott minket iskolánk homlokzatán… Villámgyorsan elterjedt a fájdalmas hír: Kis Ferenc tanár úr vasárnap elhunyt. Amikor bementem az első órára, döbbent, síró harmadikos gimnazistákat láttam magam előtt, akik azzal a kérdéssel fogadtak: Tanárnő, ez igaz??? Sajnos, bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megcáfolni a könyörtelen valóságot… De nem tudtunk elkezdeni tanítani, tanulni sem… Beszélni kellett, emlékezni kellett egy nagyszerű Emberre, Tanárra, aki bár rövid ideig, mindössze egy évig volt része, alakítója ezen maroknyi fiatal életének ott abban az osztályban, de mégis maradandó nyomot hagyott a lelkükön.
Érdekes dologgal szembesültünk emlékképeink gyűjtögetése közben! Én több mint harminc évvel ezelőtt ugyanezekben a padokban ültem gimnazista diákként, és fizikatanárom volt egy 5-6 éve tanító fiatalember, akit palócos beszédstílusa folytán már akkor Szakasz tanár úrnak hívtak. Mint később már kollégaként megtudtam, természetesen fülébe jutott a tréfás becenév, de humora, vidámsága révén ő nevetett ezen mindig a legnagyobbat! Azt tapasztaltuk, hogy az általunk rögtön megkedvelt és szeretve tisztelt fiatal tanár urat szakmai tudása, hozzáállása, talpraesettsége okán a Duna utca akkori legendás tanárai, nagy „öregjei” is tisztelték és elismerték. Számára a munkája: a tanítás tényleg hivatást jelentett, maximalista és szigorú volt velünk, de önmagával szemben is, nem volt: „Tanár úr, ma ne tanuljunk…” óra, mert nála hiába próbálkoztunk volna; volt viszont hatalmas krétafelhő a tábla előtt, amelyből kihallatszott Szakasz tanár úr magyarázata. Nem mindenki szerette a fizikát, de a tanár urat kedveltük, mert szigora és elvárásai mellett is emberséges és megértő tudott maradni.
És milyen kép bontakozott ki róla most, azon az első órán? Beszéltek a diákok egy tőlük ugyan korban már eléggé távol levő, ám a generációnyi különbséget játszva elfeledtető jó humorú, emberséges, megértő, megbízható tanárról, akinek nem az számított, ha a magyarázat közben beszéltek, kérdeztek, hanem az, ha mással foglalkoztak: szó került pl. széttépett földrajzfüzetre is… Tehát nem változott, nem égett ki tanárként, osztályfőnökként, nevelési tanácsadóként, igazgatóhelyettesként, érettségi koordinátorként (sokáig sorolhatnám, mennyi feladatot, pozíciót töltött be a Duna utcán négy évtized alatt…) annak ellenére, hogy a tanítás mellett rengeteg feladatot és felelősséget vállalt országos szinten is a matematikatanítás kereteinek kialakításában, tankönyvszerzőként, –fordítóként stb. Azt pedig már én bizonyíthatom, hogy a kollégái körében milyen tisztelet, megbecsülés és szeretet övezte jó kedélye, szakmai tudása, tapasztalatai miatt a tanár urat, a mi Ferinket. A jóval fiatalabb, ill. újonnan érkezett kollégákkal is azonnal megtalálta a közös hangot.
Kedves Diákok, hadd mondjam el Nektek, mit fogalmaztunk meg, miközben fájdalmunkat enyhítendő a harmadikosokkal azokat az emlékeinket mesélgettük egymásnak Kis tanár úrról, amelyeket felidézve majd emlékezni fogunk rá évek múltán is! Ti, akik az utolsó, szeretett osztályában az idén érettségizni fogtok; Ti, akik egy rövid ideig a diákjai voltatok; és Ti, akik nem is ismertétek őt, csak azt a fájdalmas űrt látjátok társaitokon és tanáraitokon, amit maga után hagyott, úgy őrizhetitek a legméltóbban az emlékét, ha magatokban továbbviszitek az ő munka iránti alázatát, magával és másokkal szembeni igényességét, empátiáját, emberségét, kedvességét! Kívánhat-e vajon többet egy tanár, aki az utolsó lehetséges percig próbálta tenni a dolgát, még akkor is, amikor már „hűtlen lettek hozzá a szavak”???
És emlékeztek mosolyára, dús szemöldöke alatt ülő huncut szemére, arra, ahogy vállát felhúzva, kezeit széttárva mondta, hogy „Hát, fiam…!” Hát, Tanár Úr, jól itt hagyott minket!!! Bár… Csak az hal meg, akit elfelejtenek! Kedves Tanár Úr, drága Feri: nem felejtünk el!
Kulcsár Mónika
Hétfő reggel elért hozzám is a hír: “Kisferi meghalt…”
Még most sem ébredtem fel. Ott fekszem az ágyban, kezemben a telefon, ezt a két szót bámulom. Az ember, aki még annak is a szívéhez nőtt, aki utálta a matematikát. Többé semmit nem kér készségszinten, pedig épp kezdtem megérteni!
Az utolsó beszélgetésünk már több mint másfél évvel ezelőtt volt. Segített felkészülni az egyetemi felvételimre. Emlékszem, milyen egyszerűséggel beszélt az egyik probléma megoldásáról, amelyen már több napja törtem a fejem. Hihetetlen! Az ő szájából minden olyan könnyűnek és logikusnak hangzott. Pedig már ekkor harcolt saját elméjével.
Sosem felejtem el a pillanatot, mikor egy percre megakadt, kétségbeesetten ránk tekintett, érezhettem a csalódottságát, amiért cserben hagyták a szavak, a gondolatai és a tudat, amit a legjobban edzett egész életében. Ő mégis kitartott, utolsó erejéig tanítani akart.
Ő nem csak a tanárunk volt. Az évek alatt kialakult köré a Kis-kultusz. Az idősebbek történeteket meséltek az elsősöknek, becenevek váltották egymást. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt legalább egy vasárnapi ebédje, amikor felidézett egy “Kisferi-megjegyzést” a családja előtt. Imádtuk, ahogy beszél, ahogy másokat heccel, a jellegzetes járását, vagy ahogy egy helyben áll hintázva a két talpán, bal kezében papírlapokat szorítva a testéhez, a jobbat pedig félig zsebre dugva, és néz ránk az arcán széles vigyorral.
Ehhez a nagyszerű „brand”-hez ugyanúgy hozzátartozott ikonikus szemöldöke, a zöld kötött pulcsi, az ingzsebbe rejtett telefon, mint kimagasló intellektusa, a tudomány iránti szeretete, tanítói szigora és odaadása.
A Tanár urat mindannyian szerettük. Életvidám és a hivatását teljes szívéből és szakértelemmel végző pedagógus volt. Az iskola egyik tartópillére, mindenki tréfás nagyapja, a (matematika) tanárok Loius de Funès-je, és nem utolsó sorban egy tiszteletre méltó ember, szakember, akivel bármelyikünk szívesen dicsekedett az iskolán kívül.
Sosem felejtem el, amit értünk tett!
Köszönjuk, Tanár úr!
Hégli Máté
A honlapunkon olvasható visszaemlékezések az MTAG Rosta című diáklapjában jelennek meg Kis tanár úr osztályának diákjai által írt további emlékező és köszönetet mondó gondolatokkal egyetemben.
Köszönjük, Tanár Úr!
Igazából csak akkor fogtam fel, hogy elment, amikor Cipő síron túli hangja énekelte: „Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a Nap nevet / Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.” A legszebb pillanatok a gimnáziumi négy évről, és az azt követő összes érettségi találkozóról. A huszonötödik annyira jól sikerült, hogy azóta évente tartunk. Hívtuk őt az idei szeptemberi összejövetelre, de jelezte, ezúttal nem tud jönni. És akkor még nem is sejtettük, hogy soha többé nem látjuk.
Mi voltunk a második osztálya, már mi is Szakasznak ismertük meg őt. AB Szakasznak hívtuk. Mennyit fociztunk együtt, még Omegát is hallgattunk a kedvéért. Imádtuk hímzett ingeit, legendás zöld öltönyét, furcsa nyakkendőit. Egyszerre volt vicces és tekintélyt parancsoló.
Egyszer álltam a tábla előtt, lila gőzöm nem volt, mit kellene felírni, mi az a sok szám, ami ott van, és mivel egészíthetném ki én ezeket. A tanár úr békésen dobálgatta a krétát, tudta, hogy hozzám türelem kell, de egy idő után eldőlt benne a borjú: – Molnár, attól még, hogy magyar szakra készülsz, matematikából megbuktatlak! – süvöltötte, majd lányos zavarában kidobta az ablakon a krétát. Elfojtott kacaj. Maga is meglepődött, még ötöst sem adott. És meg sem buktatott. De motivált.
Jó tanár volt, és jó ember volt. Kis Feri volt a nyugodt erő, a komoly mosoly.
Egyik kedvenc mondása az volt a mi időnkben, hogy „Vannak még szankciók a tarsolyomban”. Nem, már nincsenek. Sajnos. Jobban lennénk, ha lennének.Köszönjük, hogy volt, kedves tanár úr!
Molnár Norbert újságíró, az Új Szó volt főszerkesztője, 1988-ban érettségizett a Duna utcai gimnáziumban