S íme – hazaérkeztünk! A Gloria Victis történelmi verseny résztvevői „legyőzték“ Erdélyt – legalábbis egy életre szóló élmény nyertesei lettek.
Mikor március 3-án a kis csapat elhagyta Pestet, még csak egy dologban voltunk biztosak – a sűrű programban. Társaságunk az őszi történelmi verseny Kárpát-medencei fordulójának, ill az esszéíró versenynek a nyerteseiből állt össze: az első 6 helyezést elért csapat (köztük mi, a pozsonyi Duna utcai gimnázum első helyen végzett csapata: Kováts Orsolya Sára, Molnár András, Haják Norbert és felkészítő tanárunk, Kulcsár Mónika) indult el a négynapos útra. Fél napi utazás után csomóban szálltunk le a buszról – elgémberedett végtagjaink a friss levegőre hajszoltak minket, s mindenki nevében elmondhatom, hogy nem csalódtunk. A kalotaszegi havasok frissessége elég motivációval töltött fel minket utunk folytatásához. Aránylag gyorsan telt az út Erdélyország területén, ugyanis az olyan természeti csodák, mint a Tordai hasadék maradéktalanul lebilincselték a kis újoncok figyelmét (sokunk még nem járt ott, ezért merem magunkat újoncoknak nevezni). Torockói látogatásunk kedvezett a néprajzkedvelőknek – ellátogattunk az ottani néprajzi múzeumba. A kalotaszegi emberek minden kincse szemünk elé tárult a tulipános ládák díszességétől a torockói viselet aprólékosságáig. Nagyenyedi megállónk más szempontból volt érdekes – körbenéztünk a Bethlen Gábor Kollégiumban, melyet Kőrösi Csoma Sándor és Áprily Lajos is látogatott annak idején. A nagyenyediekről egy dolog biztos megmarad mindannyiunkban – a vendégszeretetük. Az ottani iskola kisebb megvendégeléssel lepett meg minket, melynek akkor úgy örültünk, mint a nyári szünetnek – fáradt vándor gyomrunk meleg teát ritkán értékelt ezelőtt ennyire. Természetesen körbenéztünk a helyi templomban is, melyet ajánlok mindenki figyelmébe. Nos, első napunkat Erdélyben siker koronázta, s Gyulafehérváron tértünk nyugovóra.
Gyulafehérvári alvásunkat értelemszerűen ottani ébredésünk és városnézés követte. Hunyadi János, Hunyadi László, Bethlen Gábor, Bocskai István és Fráter György mind egy tempolmban nyugszanak Gyulafehérváron – tudta ezt? Nos, ha ezt valaki közülünk nem is tudta, nem menekült a műveltség elől – meglátogattuk, sőt, megkoszorúztuk sírhelyüket. A fényes múlt után nagyot koppantunk a sivár jelent látva – a radnóti Rákóczi-kastélyt szívszorítóan leromlott állapotában találtuk útban Marosvásárhelyre. A BibliothecaTelekiana, alias Teleki Könyvtár volt következő állomásunk a már említett városban, ahol kimerítettük egyszerre a művelődést, a városnézést, a templomlátogatást és a szabadidőt is – ez utóbbit legtöbben folyékony energiaforrás – kávé – után kutatva töltöttük. Második sikeres napunk után fáradtan érkeztünk Farkaslakára, ahol utolsó két éjszakánk telt drága székely emberek közt.
Reggel fel is kerekedtünk, és meglátogattuk helyben Tamási Áron szülőházát, ahol unokaöccse mutatta be nekünk a neves író életét, munkásságát és a házat. Miután kibámészkodtuk magunkat az ottani székelykapuk közt, s felvilágosítottak minket azoknak eredetéről, funkciójáról és mintáik jelentéséről, buszra szálltunk, s megcéloztuk Csíksomlyót. Útközben megálltunk Orbán Balázs emlékművénél, melyhez a dombon felfelé hosszú sorban hatalmas székelykapuk jelölték az utat. A csíksomlyói katolikus templom magáért beszél – díszítettsége, történelme és hagyománya minden évben embertömegeket vonz a búcsújárás alkalmával.
Bizonyára mindenki hallott már mesét, mely a világ pereméről szól. Nos, mi egy délutánra úgy érezhettük magunkat Gyimesben, mint aki a világ partján jár, ahonnan nincs tovább. Végtelen hegyek, gerincükön pásztorok juhnyájjal, s autókipufogót csak az autóbuszunkon láttunk – lovaskocsik zörgése tette fel a gyimesi táj habos tetejére a cseresznyét. Csemegézhettünk és tanulhattunk az ottani emberek egyszerű, nyugodt életmódjából. A gyimesfelsőloki iskola egyik tanára és az ottani pap bácsi vezetett minket körbe templomukban, iskolájukban, és ők meséltek az ottani életről. Elmondásuk szerint „szívesen körbevezetjük a csapatot, de itt nem az épület, hanem a gyerekek azok, akik érdekesek“. Meglátogattuk az 1000 éves határt, mely anno Magyarország pereme volt, s visszafelé Farkaslakára megálltunk Székelyudvarhelyen is.
Másnap pakkokkal és fájó szívvel hagytuk magunk mögött kedves székely vendéglátóinkat, és szinte megszakítás nélkül robogtunk Kolozsvárra, ahol meglátogattuk többek közt Koós Károly, Reményik Sándor és Dsida Jenő sírját is a Házsongárdi temetőben. Városnézés, Mátyás szülőháza, szabadidő – s már véget is ért a nap. Erdélyországi utolsó megállónk Bánffyhunyad volt, ahol a református templom hímzett falidíszeitől roskadozó templomban felejtettük magunkat (legalábbis gondolatainkat) egészen Pestig. Kalotaszeg gazdagsága újfent feltárult előttünk. A kirándulás elején 6 külön csapat voltunk, különböző városokból, sőt országokból: Komárom, Galánta, Eger, Zalaegerszeg, Pozsony (plusz Ipolyság, az esszéíró verseny győzteséről, magányos farkasáról sem szabad megfeledkeznünk), de a kirándulás végére – bátran kijelenthetem – egy nagy, összetartó csapat lett belőlünk.
Nemzetszaporító társaim nevében egyetlen gondolattal szeretném összefoglalni kirándulásunkat: Jöttünk, láttunk, visszamennénk!
Kováts Orsolya Sára
