- Milyen emlékek fűzik a pozsonyi Duna utcai iskolához? Hogyan emlékezik az itt töltött évekre, az osztályára, a légkörre?
Szerettem az osztályomat, ifjúságunk meghatározó éveit töltöttük együtt a gimnáziumban, egymás mellett és egymás által is formálódtunk, életre szóló barátságok és munkakapcsolatok indultak az osztályból, iskolából. Koval Rózsa volt az osztályfőnökünk, aki szlovákot tanított. Az 1980-as évek első felére estek a gimnazista éveim, még bőven benne voltunk a szocializmusban, a társadalmi légkör merev volt, birkaszellemű és agyonideologizált, összehasonlíthatatlan azzal a szemléleti nyitottsággal, amiben a mai fiataloknak van módjuk tájékozódásra ébredni. Úgy gondolom, az iskola – kis világként a társadalom nagyobb világán belül – ezt valamelyest tompította, s csak mai fejjel látom, hogy ez nem is kis dolog. Voltak tanárok, akik megengedték maguknak, hogy önálló és szabad véleményalkotásra neveljenek minket, és azt hiszem, ez a legfontosabb, amit egy iskola nyújthat: a gondolkodásra tanítást.
- Ön szerint milyen előnyei vannak annak, hogy az alapiskolát frissen elvégzett fiatal a fővárosba, Pozsonyba kerül középiskolába?
Talán a legfontosabb, hogy az ismerős és biztos „burokból“ kilép, és belép a fővárosi közeg forgatagába. Ez alatt a nyelvek és kultúrák konfrontálódását értem, hiszen sok esetben ennek a fiatalnak az otthoni magyar nyelvi és kulturális térből kiszakadva hirtelen a szlovákban kell megtanulnia mozogni, de értem alatta az önállósodás praktikus kérdéseit is. Én pozsonypüspöki vagyok, ott végeztem az alapiskolát, számomra nem volt akkora a változás, amikor pozsonyi gimnazista lettem, mint például azok számára, akik messzebbről, dél-szlovákiai falvakból, kisvárosokból jöttek, és kollégiumban laktak. De azt láttam, az „intrisek“ is ügyesen feldolgozták a kulturális sokkot, általában jókedvvel, nagyokat nevetgélve; máig vidám sztorik keringenek az osztálytársaim között ezekről az élményekről. Azt hiszem, mindannyian profitáltunk abból, hogy középiskolásként átestünk ezen a tűzkeresztségen.
- Kik voltak (tanárok, családtagok, barátok stb.) a legmeghatározóbbak a könyvek iránti szeretetének kialakulásában?
Könyvek között nőttem fel, otthon nem kis könyvtárunk volt, a családból ered tehát, hogy a könyvek természetes közeget jelentenek a számomra. Az alapiskola felsőbb osztályaiban kapott el az olvasás heve és lendülete. Ezt az érzést, amikor a szöveg beszív a maga világába, és repülünk vele a képzelet (szinte) határtalanságában, nyilván sokan ismerik. Racionálisan megfogni, azaz értelmezni és megfogalmazni ezt az élményt nem magától értetődő. Hogy hogyan lehetséges, ahhoz először a gimnáziumi magyarórákon kaptam eszközöket Kulcsár Zsuzsanna tanárnőtől. Meg talán Dvořák tanárnőt is említeném, aki a népszerűtlen polgári nevelés tárgyat vitte nálunk, és ezen belül az egyik évben általános filozófiatörténetet tanított. Benyomást kaptam arról, hogy a világ, amelyet a könyvek leírnak vagy a filozófiai koncepciók rendszereznek, mennyire sokszínű, hogy koronként, szerzőnként másként és másként mutatkozik meg. Elképesztett ez az emberi tapasztalatban, illetve elmében tükröződő sokarcúság, amit a könyvek által ismerhetek meg.
- Mely könyv/könyvek hagytak Önben mély nyomokat, miért? Volt közöttük olyan, amelyet “kötelező olvasmányként” olvasott el még gimnazista korában?
Például elsőben az Antigoné! Erről írtam az első nagydolgozat-esszémet is női szerepek és sorsok témakörben, azért is emlékszem, mert jó értékelést kaptam, ami nagyon ösztönzőleg hatott rám. Nehéz visszaemlékeznem ebből a távlatból a gimis olvasmányélményeimre, de annyi biztos, hogy nagyjából mindent elolvastam, amit feladtak, és hogy mindent úgy olvastam, hogy engedtem magamra hatni a szövegeket. Irodalmárként is azt gondolom, a könyv és az olvasó kapcsolata kettőn áll: nemcsak az játszik benne szerepet, hogy a könyv úgymond jó-e, izgalmas-e vagy unalmas, hanem az is, az olvasó veszi-e a lapot, kinyitja-e magát arra, amit a szerző közölni akar. Tudom, hogy a kötelező olvasmányok nem mindenkinek tetszenek, mindenesetre érdemes figyelni a listára, hiszen a világ- és a magyar irodalom legjavából válogat. A későbbi erős olvasmányélményeimből talán Nádas Péter regényeit emelném ki, főleg az Emlékiratok könyvét, illetve Mészöly Miklós prózáját, amivel a disszertációmban is foglalkoztam.
- Édesapja Takács András, az ismert szlovákiai magyar néptáncgyűjtő, -kutató, koreográfus. Mennyire fertőzte Önt meg a népi kultúrával, néptánccal, -zenével?
Ha elmesélem, hogy tizenkét évig néptáncoltam a Szőttes, majd az Ifjú Szivek táncegyüttesben, hogy nyaranta néprajzi gyűjtőtáborokban vettem részt, talán jelez némi „megfertőzöttséget“. Sőt egyszer egy középiskolásoknak kiírt tudományos pályázatba is bekapcsolódtam, ahol a kibédi és gömöri népballadákat vetettem össze! Emlékezetes kaland volt, mert a dolgozatot magyarul írtam ugyan, de beválogatták a városi fordulóba, ahol váratlanul szlovákul kellett prezentálnom a magyar népköltészetnek ezeket a darabjait, hát nem mondom, hogy a feladat ne izzasztott volna meg… A gimis osztályunkból egyébként többen néptáncoltunk, lányok is, fiúk is, jó csapat kovácsolódott össze a néptánc körül, fáradhatatlanok voltunk és lelkesek, gyönyörű évek voltak!
- Mesélje el nekünk, milyen út vezetett a Duna utcáról a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének igazgatói székébe!
A gimnázium után a pozsonyi Comenius Egyetemen végeztem el a magyar-szlovák szakot. Az egyetem alatt zajlott le a rendszerváltás. Mikor végeztünk, kezdtek új pályalehetőségek mutatkozni. Az Akadémia akkor frissen alakult Világirodalmi Intézetébe magyaros abszolvenst kerestek, egy szlovák irodalmas tanárnőm szólított meg ezzel a lehetőséggel. S noha akkor rövid ideig dolgoztam ott – mert rövidesen megszületett a lányunk, Ráhel, majd a fiunk, Andris –, volt alkalmam belekóstolni az „irodalmárkodásba“, és az anyasági szabadság, majd egy rövid rádiószerkesztői kitérő után visszatértem. Megpályáztam egy doktoranduszi helyet, a doktori képzés után pedig az intézetben maradtam kutatóként. Irodalomtörténészként a magyar irodalom és a magyar irodalom szlovák befogadása a kutatási területem. Az évek során különböző tisztségeket töltöttem be, most igazgatom az intézetet.
- Milyen kihívások várták és várják Önt jelenlegi munkahelyén és pozíciójában?
A SZTA Világirodalmi Intézete a nem szlovák irodalmak kutatására fókuszál, összehasonlító irodalomtudománnyal, műfordításelmélettel, irodalomelmélettel foglalkozik. Az irodalomtörténészi munka elméleti jellegű, folyamatos szellemi kihívást és tanulást jelent. A kutatók különböző hazai és nemzetközi tudományos projektekbe kapcsolódnak be, amelyek korunk kiválasztott kérdéseit az irodalom révén vizsgálják. Hogy egy példát mondjak: az egyik kutatásom a kortárs magyar regények történelemfelfogására vonatkozott. Egy ilyen kutatásnak abban van szerepe, hogy megértsük a történelem áthagyományozásának a sajátosságait, esetleges buktatóit, hiszen a történelem elbeszélésekben él, legyenek bár ezek az elbeszélések tudományosak vagy szépirodalmiak. Vagy egy másik példa: globalizált korunkra a kulturális hatások egymásra csúszása jellemző, ezt transzkulturalizmusnak nevezzük. Most ennek irodalmi vetületeit vizsgálom. Ezek a kutatót érintő kihívások. Tudományos intézet vezetőjeként elsősorban a tudomány szlovákiai alulfinanszírozottságából adódó problémákkal kell megküzdeni, hosszú távon nagyon károsnak tartom, hogy Szlovákia ennyire keveset fektet a tudományba, az arányokat tekintve az utolsók közé tartozunk az EU-n belül.
- Nőként hogyan éli meg egy komoly tudományos intézmény vezetését, irányítását? Hogyan tudja összeegyeztetni a családot a karrierrel?
Intézményvezető akkor lettem, amikor a gyerekeim már kirepültek. Amíg kicsik voltak, és igényelték az odafigyelést, illetve a szülői jelenlétet, természetesen ők élveztek elsőbbséget. A férjem, Görözdi Zsolt segítségére és támogatására azonban végig számíthattam, és ez ma sincs másképp, hiszen sokszor belenyúlik a munkaidőm az estébe vagy a hétvégébe.
- Mivel, hogyan hozná közelebb a mai fiatal generációt a könyvekhez, főként a kortárs szlovák/szlovákiai magyar irodalom olvasásához, megismeréséhez?
Azt gondolom, az élő irodalom a legizgalmasabb, mert a mai korról szól, mai kérdéseket vet fel, és a ma emberének az eszével gondolkodik. Érdemes eljárni könyvfesztiválokra, szerzői felolvasásokra, irodalmi estekre, és ott belelapozni a friss könyvkínálatba, belehallgatni a szerzőkkel folyó beszélgetésekbe. Sőt, kipróbálni az írást! Léteznek alkotótáborok, keratívírás-tanfolyamok, ahol a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, miként alakul és működik az irodalmi szöveg, az ilyen tapasztalat olvasóként is éretté teszi az embert. A szlovákiai magyar irodalomnak (de nem csak) érdekes fóruma például az Irodalmi Szemle című folyóirat, online is elérhető, érdemes megnézni. Ami pedig a kortárs szlovák irodalmat illeti, javaslom figyelemmel kísérni a René-díjas műveket. A René-díjat minden évben diákzsűri ítéli oda egy olyan könyvnek, amelyet kimondottan középiskolásoknak ajánl. De sok kortárs szlovák mű jelenik meg magyar fordításban is – tavaly ősszel a szlovák irodalom volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége, ott láthattuk a „felhozatalt“, ami lenyűgöző volt mennyiségben és minőségben egyaránt, aki szívesebben olvas magyarul, ezekből a könyvekből is válogathat.
- Nehéz kérdést hagytunk a végére
Ebben a hirtelen és rendkívül szubjektív válogatásban szerepeljenek mondjuk az angol Georg Orwell Állatfarm, az orosz Mihail Bulgakov A Mester és Margarita, a kolumbiai Gabriel García Márquez Száz év magány című regényei. A magyar irodalomból pedig legyenek kortársak, például Dragomán György A fehér király című könyve, amely egy gyerek tekintetével mutatja be az 1980-as évek romániai diktatúráját, és amely rendkívüli nemzetközi sikert aratott. Az érzékeny női történetek közül hadd ajánljam Tóth Krisztina Vonalkód című kötetét, illetve harmadikként a rendkívüli nyelvjátékos, Parti Nagy Lajos abszurdba hajló, szellemes és szórakoztató elbeszéléseit például A hullámzó Balaton című kötetből.
Köszönet a válaszokért, a ránk fordított időért!