Füleky Péter közgazdász, a Hawaiʻi Egyetem (University of Hawaiʻi at Mānoa) professzora, valamint a University of Hawaiʻi Economic Research Organization (UHERO) kutatója. Fő kutatási területei az ökonometria, az idősorelemzés, az előrejelzés, az empirikus makroökonómia és a turizmus-gazdaságtan. Doktori fokozatát a University of Washington közgazdaságtudományi programjában szerezte 2009-ben. Korábban MBA diplomát szerzett a Florida State University-n, valamint műszaki mesterdiplomát a Cseh Műszaki Egyetemen. Felvidéki magyar családból származik, Csehszlovákiában nőtt fel, és magyar örökségét ma is fontosnak tartja. Mielőtt az Egyesült Államokba költözött volna, menedzsment-tanácsadóként dolgozott különböző európai projektekben.
Versenyszerűen síelt fiatal korában. Hawaiʻira költözve a hó hiánya miatt a szörfözéssel kezdett el foglalkozni. Különleges életútja van: műszaki végzettséggel indult, később üzleti tanulmányokat folytatott, végül közgazdász és egyetemi professzor lett. Emellett Magyarország tiszteletbeli konzulja Hawaiʻin.
- Milyen volt a gyerekkorod Pozsony belvárosában, „eredeti pozsonyiként”? A családi háttér, a környezet és a város milyen hatással volt rád?
Igaz, hogy Pozsonyban születtem és nőttem fel, de nem tartom magam tősgyökeres pozsonyinak. Elszigeteltnek éreztem magam gyerekként az „öreg pozsonyiak” között. Játszótársakra igazán akkor akadtam, amikor az unokatestvéremet látogattam Rimaszombatban, ahol klassz volt csatlakozni a többi magyar sráchoz a „grundon”. Amit viszont Pozsonynak köszönhetek, az a nyelvtudás: a környezet elkerülhetetlenné tette a szlovák nyelv használatát, és a későbbi bécsi tanulmányaimhoz az alapokat a német anyanyelvű nagyapámtól és az osztrák tévécsatornáktól kaptam.
- Sosem volt kérdés, hogy a Duna utcai iskola lesz tanulmányaid helyszíne? Milyen szerepet játszott ebben a családi hagyomány vagy a magyar közösséghez való kötődés?
Már édesanyám is Duna utcai diák volt. Neki nagyon jó emlékei voltak az iskolás éveiről, így természetesen engem is ebbe az egyedülálló magyar iskolába írattak be a szüleim, ahogy később az öcsémet és a húgomat is. Az osztálytársaim között hamar otthon éreztem magam. Az iskola számomra egy kis magyar nyelvsziget volt a szlovák fővárosban.
- Nem minden Duna utcai alapiskolás választja a pozsonyi magyar gimnáziumot. Nálad mi szólt a Duna utcai gimnázium mellett?
Az 1980-as évek második felében a szocialista központi vezetés gyakran szakmai továbbtanulás felé terelte a fiatalokat, de én nyolcadikosként nem tudtam konkrét irányt választani. A gimnázium kiemelkedő színvonalú egyetemi felkészítést nyújtott; a szlovák iskolákkal összehasonlítva is kiváló híre volt. Így hát magától értetődő volt, hogy itt akartam folytatni a tanulmányaimat. Szerencsére a felvételit nem baltáztam el, és továbbléphettem az épület harmadik emeletére.
- Milyen emlékezetes történetet vagy élményt őrzöl a gimnáziumi évekből?
Néhány tanár élményszerű tanítási módszere felejthetetlen maradt. Öllős tanár úr óráin a történelem nem évszámokkal párosított háborúk végtelen sorából állt, hanem lebilincselő, regénybe illő, kalandos előadásokból az adott kor szereplőinek érdekeiről és politikai küzdelmeiről. Persze nem hagyta ki a vértől csöpögő részleteket sem a korabeli kivégzési módokról, mint a felnégyelés vagy a karóba húzás. Fullajtár tanár úr biológiaóráján a gyakorlati tapasztalat ugyanolyan fontos volt, mint az elméleti tudás: amikor a belső szervekről tanultunk, felvezényelt minket az iskola padlására, ahol galambokat fogtunk, majd azokat a biológia laborban szakszerűen felboncoltuk. Az ilyen élményszerű tanítás garantálta, hogy a diák évtizedekkel később is emlékezzen a részletekre.
- Harmincöt év elteltével milyen lenyomata maradt benned a Duna utcai gimnáziumnak?
Talán minden kamasz életében a középiskola fejleszti leginkább a közösségi beilleszkedéssel kapcsolatos készségeket. Ide tartozik az önálló, kritikus gondolkodás, a felelősségvállalás, a váratlan helyzetekhez való igazodás és a hatékony kommunikáció. Én is sokat tanultam ezen a téren. A gimnáziumi tapasztalatom leginkább azzal alapozta meg a jövőmet, hogy felbátorított az új kihívásokkal való szembenézésre. Életem során gyakran álltam olyan válaszút előtt, ahol az egyik irányban egy egyszerűnek tűnő, kitaposott ösvény vezetett, míg a másik erőfeszítést, de egyben jutalmat is ígért. Szinte mindig a második utat választottam.
- Érettségi után merre vezetett az utad?
Egyetemi tanulmányaimat Pozsonyban, a Szlovák Műszaki Egyetem építőmérnöki karán kezdtem; a gimnáziumban elsajátított erős matek- és fizikaalapok jelentősen megkönnyítették a rajtot. Az első év után átiratkoztam Prágába, a Cseh Műszaki Egyetemre, ahol az acélhidak és szerkezetek tanszéken szereztem mérnöki diplomát (közben egy évet Bécsben is töltöttem, ahol kábelszerkezetekkel foglalkoztam).
Az államvizsgám után több cég is próbált magához csábítani, én azonban azon a nyáron Connecticut államban, a Camp America program keretében az angol tudásomat fejlesztettem. Európába visszatérve végül egy menedzsment-tanácsadó cégnél kötöttem ki, amelyen keresztül alapos betekintést nyertem az üzleti világba. Három év gyakorlati tapasztalatszerzés után készen voltam arra, hogy visszatérjek az Egyesült Államokba, és formális üzleti képzésben vegyek részt. Először New Yorkba mentem egy szemeszterre nyelviskolába, majd Floridában szereztem MBA diplomát. Ez utóbbi helyre a jövendőbelimet, Dulai Henit követtem, aki óceánográfiából doktorált a Florida State University-n (eredetileg a prágai Ady Endre Diákkörben ismerkedtünk meg).
Öt évet éltünk Floridában, és míg Heni a világ tengereivel foglalkozott, addig én államkötvény-határidős ügyletekkel kereskedtem egy chicagói székhelyű cég helyi irodájában. Első kézből tapasztaltam, hogyan befolyásolják a makrogazdasági hírek az árakat, de Heni példáját látva egyre vonzóbbá vált, hogy magam is az akadémiai pályát válasszam. Így aztán a karrierünk egy kontinensnyi távolságra repített egymástól: Heni Boston mellett elvállalt egy kutatói állást, én pedig Seattle-be költöztem, hogy a közgazdaságtan PhD-men dolgozzak. Ebben az időben sok törzsutas pontot gyűjtöttünk a légitársaságoknál, mivel Amerika különböző pontjain randizgattunk.
- Ma Hawaiʻin élsz a családoddal. Milyen út vezetett az egyetemi oktatói pályáig?
Heni kapott először állásajánlatot a Hawaiʻi Egyetemtől, amely az ő szakterületén a világelsők között van. Buzdítottam, hogy fogadja el, és akkoriban úgy gondoltam, amíg ő kutat és tanít, én majd szörfözni fogok. Végül azonban én is kaptam egy ajánlatot, aminek nagyon örültem, hiszen ritka, hogy egy házaspár mindkét tagja ugyanazon az egyetemen kapjon állást. A két lányunk, Emma és Anna, nem sokkal a Hawaiʻira költözésünk után született. Így visszatekintve meglep, mennyi mindent sikerült belesűrítenünk a mozgalmas mindennapjainkba. A gyereknevelés, a tanítás és a kutatás mellett még arra is jutott időnk, hogy felújítsuk a házunkat. Persze számíthattunk a családunkra: a szüleink és rokonaink szívesen jöttek látogatóba, és sokat segítettek a gyermekgondozásban és háztartásban.
- Mely képességeidre vagy a legbüszkébb, amelyeket tanulmányaid és utazásaid során szereztél meg?
Nem feltétlenül a büszkeség az a szó, amit használnék, inkább olyan tulajdonságokat emelnék ki, amelyek hasznomra váltak az életem során. Ilyen a tudásvágy és a tökéletességre való törekvés. Ezek nélkül aligha élveztem volna ennyire a tanulmányaimat és az egyetemi pályafutásomat. A munkám egyben a hobbim is, aminek viszont az az ára, hogy a munkaidőm és a szabadidőm összemosódik. Szerencsére hasonló beállítottságú családtagokkal vagyok körülvéve, így jól tudjuk ötvözni a tanulást a kikapcsolódással. Egy másik hasznos tulajdonságom, hogy általában analitikus szemmel figyelem a környezetemet, és több szempontból is felmérek egy adott helyzetet. Amikor tárgyalok vagy egy kihívással szembesülök, igyekszem az optimális megoldást megtalálni, amit könnyebbé tesz, ha átlátom a különböző érdekeket és kockázatokat.
- Miért éppen Hawaiʻit választottátok második otthonotoknak?
Hawaiʻira költözésünk nem egy előre eltervezett döntés eredménye volt. Az akadémiai munkaerőpiac rendkívül szűk; a pályázók általában örülnek, ha bárhol folytathatják kutatásaikat. Egy tanári állásra több százan jelentkeznek. Szinte csodával határos, hogy nekünk kétszer is sikerült a Hawaiʻi Egyetem pályázati listájának élére kerülnünk – először Heninek, majd nekem. Amikor megkaptuk az ajánlatokat, nem volt kérdés, hogy örömmel költözünk Hawaiʻira, hogy ebben a „paradicsomi” környezetben végezhessük azt a munkát, amit bárhol máshol is nagyon szívesen csinálnánk.
Bár olyan messzire kerültünk Európától, hogy ha tovább utaznánk nyugat felé, már közelednénk hozzá (Pozsony és Honolulu között 12 óra az időeltolódás), a nyári szüneteket mindig Közép-Európában töltjük. Ilyenkor a lányaink is magukba szívják az európai élményeket, és jó látni, hogy mindkét helyen otthon érzik magukat. Mivel Hawaiʻin az iskolaév már májusban befejeződik, a lányok alsó tagozatos korukban azzal kezdték a vakációt, hogy csatlakoztak a Duna utcai évfolyamtársaikhoz néhány napra a bizonyítványosztás előtt.
- Melyik kutatásodra vagy eredményedre vagy a legbüszkébb?
Míg mérnök koromban az acélhidak kilengésével foglalkoztam, manapság a gazdaság ingadozását tanulmányozom. Kutatásom az ökonometriára és az adattudományra összpontosít, elsősorban a gazdasági előrejelzések pontosságának javítására. Néhány éve szerkesztettem egy kötetet a terület modern megoldásairól. A könyvben többek között az a 2010-es évek elején kidolgozott módszerem is szerepel, amely a különböző frekvenciájú adatok integrálását teszi lehetővé. Az eljárás összekapcsolja a nagy gyakoriságú indikátorokat – mint a napi mobilitási adatok vagy a heti munkanélküliségi segélykérelmek – a ritkább, de átfogóbb mutatókkal, például a negyedéves GDP-vel. Így nem kell megvárni a GDP közzétételét ahhoz, hogy lássuk, merre tart a gazdaság. Ez a módszer a COVID-járvány idején bizonyult kifejezetten értékesnek, amikor a hirtelen változó gazdasági környezetben elengedhetetlen volt a gyors és pontos nyomon követés.
- Mit szeretsz leginkább az oktatásban? Mit jelent számodra a hallgatókkal való munka?
Az általam oktatott tárgyakat rendszerint végzős alapszakos vagy PhD-hallgatók veszik fel. Bár a tanári motiváció mindig fontos, ezekkel a tapasztalt hallgatókkal már partnerként lehet együttműködni. A legjobb érzés, amikor leleményes ötletekkel állnak elő, és tele vannak tenni-akarással; a legügyesebbeket szívesen felkérem társszerzőnek a kutatásaimhoz. A tehetséges hallgatókat amúgy minden egyetemen megbecsülik, ami önmagában is motiváló erő a továbbtanuláshoz. Néhány éve egy Fulbright-ösztöndíj keretében több magyar egyetemet is meglátogattam. Sokszor kérdeztek az amerikai képzésekről, és ilyenkor mindig elmondtam: a közhiedelemmel ellentétben PhD-szinten az egyetem fizet a hallgatónak, nem pedig fordítva.
- Az Egyesült Államokban az önkéntesség a mindennapi élet természetes része. Te milyen formában találtad meg a közösség szolgálatának lehetőségét?
Szerintem az önkéntesség terén az Egyesült Államok nem különbözik Európától. Ha valaki a szívén visel egy ügyet, akkor hajlandó tenni is érte. Így fogadtam el a washingtoni magyar nagykövet felkérését, hogy tiszteletbeli konzulként képviseljem a magyarokat Hawaiʻin. Az itt élő közösség kicsi, de annál lelkesebb. Szombat délutánonként az egyik tengerparti parkban szoktunk piknikezni: mindenki hoz valami otthoni ízt, amit megoszt a társasággal. Néha a magyar iskola szervez játékos programokat, amibe mindenki bekapcsolódhat. A kis létszámra való tekintettel az iskola kéthetente tart magyar-, földrajz- és rajzórát minden korosztálynak. Az év fénypontja a szigetünk északi partján megrendezett cserkésztábor, ahová november végén az egész Egyesült Államokból érkeznek gyerekek és önkéntes szülők.
- Szerinted milyen képességekre lesz a legnagyobb szüksége a fiataloknak a következő évtizedekben?
A szakmámban az a legnagyobb változás, hogy a válasz, a megoldás elkészítése olcsó lett. Egy elemzést vagy egy előrejelzést ma percek alatt legenerál egy gép; viszont azt eldönteni, hogy az eredmény értelmes-e, továbbra is emberi munka, és kritikus gondolkodást igényel. Ezért azt hiszem, a legfontosabb készség az lesz, hogy a fiatalok fel tudják tenni a jó kérdést, és fel tudják ismerni a rossz választ. Ehhez jól jön a szilárd kvantitatív felkészültség. Az adatértelmezés, a statisztikai gondolkodás és a szisztematikus problémamegoldás olyan eszközök, amelyekkel tényeken alapuló döntéseket lehet hozni.
Ugyanakkor van egy ennél nehezebb képesség is: túllátni a saját érdekeinken. Ez nemcsak önzetlenség, hanem tágabb körben az optimális megoldás is. Az emberi döntések általában rövidlátóak. Azt szoktuk mérlegelni, ami minket érint, és ritkán azt a terhet, amit másokra – leginkább az utánunk jövőkre – hárítunk. Aki ezt a terhet igyekszik mérsékelni, az nemcsak hatékonyan, hanem felelősen is dönt.
Végül pedig érdemes nyitottnak maradni, hiszen a következő évtizedekben alighanem másra is szükség lesz, mint amire most készülünk. Az én pályám sem volt egyenes: mérnökként kezdtem, közgazdászként kötöttem ki. Mindig azokban az években tanultam a legtöbbet, amikor új fába vágtam a fejszémet. Aki nem riad vissza attól, hogy időnként újat kezdjen, az több lábon áll – és azt nehezebb megingatni.
Köszönjük a válaszokat!