1969-ben kerültem először az iskolába mint externista angolos. Egy év kihagyásával – 1974-től rendes tanári állásban – 1984-ig voltam az iskola tanára, magyar nyelvet és irodalmat, valamint angolt tanítottam. Két osztálynak voltam osztályfőnöke (1975–79 és 1979–83). 1984-ben „elcsaltak“ külföldi tolmácsnak.
Emlékek a régi iskolai életből: Melyek azok a legkedvesebb vagy legmeghatározóbb élmények, amelyek az intézmény falai között eltöltött pedagógusi pályafutásásodhoz kötődnek? Melyik volt a kedvenc iskolai rendezvény vagy hagyomány számodra? Van-e olyan anekdota vagy kedves történet, amit szívesen megosztanál velünk?
Sok emlék fűz a Duna utcához, hiszen ott kezdtem szakmai pályafutásomat. Ha mégis ki kellene emelni egyet, akkor – meglepetészszerűen – a fiatal kollégákkal kigondolt és „futtatott“ SZISZ-hétvégéket említeném. Tévedések elkerülése végett le kell szögeznem, ezek nem politikai propagandát tartalmaztak, hanem a közösségépítést célozták meg. Szerveztünk társasjátékokat a tornateremben, kirándulásokat a Kis-Kárpátokba, egyszóval a hétvégéken is összehoztuk a társaságot. Emlékezetes marad pl. a „Fehér holló“-nak elnevezett kvízjáték, amelyben három „szakember“ (ezek mi voltunk) írta le egy-egy ritkán használt és kevéssé ismert szó jelentését (persze csak az egyik volt igaz), s a diákcsapatoknak kellett eldönteni, melyik a helyes. Nagyon jól szórakozott mindenki, talán a legjobban mi magunk, amikor a téves jellemzéseket kidolgoztuk.
S nem lehet nem megemlíteni a riesai (akkor NDK) iskolával folytatott diákcsere-akciókat, amelyeket éveken át szerveztünk s minden nyáron megvalósítottunk (két + két hét szabad időnkből, de szívesen csináltuk).
Az iskola szellemisége: miben különleges a Duna utcai iskola szerinted más iskolákhoz képest? Ha egy szóban kellene összefoglalnod az iskola szellemiségét, mi lenne az, miért?
Egy szóban nehéz összefoglalni, de talán a családiasság volt az, ami mindnyájunkat – mint egy nagy családot – összefogott, s amiben különböztünk más iskoláktól.
Tanítványokról és emberi kapcsolatokról: Van-e olyan pillanat, eredmény vagy siker, amelyre különös büszkeséggel emlékszel vissza, és amely szerinted maradandó értéket képvisel?
Egy pedagógusnak mindig az a legnagyobb elismerés, eredmény, ha tanítványai viszik valamire. S ilyenekből sok van. Tanítványaimból kikerült államtitkár/politikus (Berényi József), nagykövet (Zsoldos Péter), kitűnő orvos (Braunsteiner Tamás), nemzetközileg elismert tudós (Putyera Károly), ismert szociológus és egyetemi tanár (Lampl Zsuzsa), képzőművész és egyetemi tanár (Somorjai Kiss Tibor), gimnáziumi tanár (későbbi kollégám, Kováts Márti), s még sorolhatnám. S elnézést kérek azoktól, akiket nem említettem meg.
Mit jelentett számodra ez az iskola mint közösség és mint szakmai otthon, és hogyan formált Téged – mind emberileg, mind pedagógusként – az itt eltöltött több év/évtized? Volt-e olyan helyzet, amely különösen próbára tett, mégis sokat tanultál belőle?
Még egyetemista voltam, mikor odakerültem, s az idősebb kollégák tanácsai, útmutatása sokat jelentett nekem. A legtöbbet az igazgatómtól kaptam (Janda Iván), aki mindig támogatott, s talán nem árt megemlíteni Koval Rózsikát, aki „felkarolt“ minket, fiatalokat, s végül jó barátok lettünk. Szakmailag ott nőttem fel, ehhez hozzásegítettek a különféle továbbképzések is, amelyeket az iskola (ill. a felsőbb hatóság, de az iskola támogatásával) biztosított. Így jutottam ki életemben először Nyugatra mint angol tanár Angliába három hétre egy nemzetközi továbbképzésre 1982 nyarán.
Különösen problémás helyzetre nem emlékszem.