JUDr., Ing., LL.M. S.J.D. Fiala-Butora János, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Fórum Kisebbségkutató Intézet jogásza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala Jogsegélyszolgálatának jogásza, a Galwayi Ír Nemzeti Egyetem tanára, nemzetközi jogi szakértő, iskolánk volt diákja válaszolt kérdéseinkre.
- Milyen szempontok alapján döntöttek a szülei és Ön annak idején, az iskolaválasztáskor a Duna utcai iskola mellett?
Mindenképpen magyar iskolát kerestek a szüleim, és Pozsonyhidegkútról más választásunk nem is volt. Az alapiskola után már kicsit más volt a helyzet. Mivel jó tanuló voltam, felmerült bennem, hogy egy matematika-szakos szlovák gimnáziumba jelentkeznék. De ezt gyorsan elvetettem, a barátaim, a környezet miatt maradtam a Duna utcán. Utólag értettem csak meg, hogy ez mennyire jó és fontos választás volt. Egy szlovák gimnáziumban egyszerűen nem fejlődtem volna elég jól, nem a legtöbbet hoztam volna ki magamból. Számomra egyszerűen a legjobb választás a Duna utcai gimnázium volt. Itt kaptam meg azokat az alapokat, amikre a későbbi sikereimet építeni tudtam, és amiket máshol nem kaphattam volna meg. Minden túlzás nélkül, ha nem itt érettségiztem volna, nem jutok el később a CEU-ra és a Harvardra, ezt elég világosan látom.
- Mi jut először eszébe, ha visszagondol a gimnazista éveire?
Nagy nosztalgiával gondolok vissza arra a négy évre. Az osztálytársaimmal nagyon jó közösséget alkottunk. A gimnáziumi osztálytársaim máig a legjobb barátaim, bár sajnos nem találkozunk annyit, mint szeretnénk. Számomra ezek az évek a gondtalan kísérletezés időszaka volt, sok olvasással, sporttal, filmekkel, zenével. Ezek voltak akkoriban a legfontosabb dolgok. Talán máig ezek lennének, csak már nem jut rájuk annyi idő. Ez is azt mutatja, milyen jó évek voltak.
- Mennyiben alapozta meg a Pozsonyban, magyar iskolában töltött 4 gimnazista év azt az emberi és kutatói értékrendet, tevékenységet, amely ma jellemző Önre?
Nagyon meghatározta a személyiségemet a gimnázium. Szlovák környezetben magyarként élni állandó tükröt jelentett, állandó összehasonlítást. Ez kihatott mindenre a sporttól a zenén át az irodalomig, de főként a társadalmi igazságosság kérdésére, ami ekkor kezdett foglakoztatni. Mindenben láttam az eltérő nézőpontokat, az érem két vagy több oldalát. Ez nem egyszerűen nyelvismeret kérdése: csak aki alaposan ismer két kultúrát, tudja megérteni, hogyan alakul ki egy kérdésről az emberek véleménye. Engem mindig ez érdekelt: ha nem értek egyet valakivel, ő vajon mit és miért lát másként, mint én, hogyan tudnám őt megérteni, ami alapvető fontosságú ahhoz, hogy el tudjam magyarázni neki az én álláspontomat. Ezt a több nézőpontú elemzést én még gimnazistaként szívtam magamba mindennapi tapasztalatként, azóta végigkísért a kutatói pályámon, és nagy hasznomra vált.
- A pozsonyi Gazdaságtudományi Egyetemen szerezte meg első egyetemi oklevét, ezt a Comenius Egyetem Jogtudományi Kara követte, de a sor tovább folytatódik: a budapesti CEU, ill. a Harvard. Mi hajtotta, vitte egyre tovább, messzebb, mi sarkallta a tanulásra?
Nem egy előre eltervezett pálya volt ez, mindig a következő lépésre összpontosítottam. A pozsonyi közgazdasági és jogi képzés alatt kezdtem érdeklődni az emberi jogok iránt, és mivel ezen a téren a CEU a világ egyik legjobb posztgraduális képzését nyújtja, nagyon örültem, hogy felvettek oda. Ez után az egyéves mesterképzés után emberi jogi területen kezdtem el dolgozni, és több év civil jogvédő munka után úgy éreztem, a tapasztalataimat tudományos formában is fel kellene dolgoznom – ez vezetett a harvardos doktori képzéshez. Azóta is részben kutatóként és egyetemi tanárként, részben emberi jogi ügyvédként, részben civil jogvédőként dolgozom. Nem egy klasszikus karrier az enyém, de a központjában végig az elemi kíváncsiságom áll: mindig szerettem volna megérteni, mik egy rendszer hibái, miért jutunk el oda, hogy igazságtalan, elnyomó szabályokat fogadunk el, és hogyan tudna ez jobban működni. És ha találok valamire megoldást, azt a fenti területek mindegyikén tudom kamatoztatni: a tudományban, a jogi pályán, és polgári jogi aktivistaként is. Amíg úgy érzem, van mit mondanom ezekről a kérdésekről, nagy motivációt érzek a folytatásra.
- Egyetemi évei alatt több diákklubnak, -szervezetnek is a tagja volt. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott ez alatt az idő alatt, az önkéntes munka közben?
Vannak, akik nyűgnek tartják az ilyesmit a sok tanulnivaló mellett, de szerintem nagyon fontos kiegészítője ez az egyetemi életnek. Itt lehet hasonló gondolkodású emberekkel találkozni, sokszor itt szövődnek a legszorosabb barátságok. Ezek később, a szakmai életben is fontos kapcsolatokat jelentenek. Ha a szervezet hasznos munkát végez, az külön előny – ez pedig igazából csak a kreativitásunkon múlik, hiszen önkéntes szervezetként senki nem ad nekünk utasítást. Engem pont a diákszervezetekben végzett munka ébresztett rá, mit is jelent az emberi jogok védelme a gyakorlatban, ez vitt erre a szűkebb pályára. A mostani diákokat is csak bátorítani tudnám, hogy keressenek az érdeklődési körüknek megfelelő szervezetet, és kapcsolódjanak be a munkájába.
- Szakmai pályája során elsősorban a kisebbségek, a fogyatékos emberek jogi ügyeivel foglalkozik. Mi irányította figyelmét a „kisemberek“, a sérült polgártársaink jogainak képviselete felé?
Az igazságtalanságot már gyerekként is nehezen tűrtem, már a gimnáziumi évek alatt is részt vettem politikai tüntetéseken, gyűjtöttem petíciós aláírásokat. De az egyetemi évek alatt, és még inkább a CEU-n töltött év során, döbbentem rá arra, hogy a kisember kezében mennyire hatékony eszköz a nemzetközi emberi jogi egyezmények rendszere. Hiába áll vele szemben akár az egész ország, vannak fórumok, ahol ő és az állam egyenrangú felek, és ha igaza van, ha igazságtalanság érte, ezt be tudja bizonyítani, és nyerhet. Óriási felfedezésként értem meg, hogy a legelnyomottabbak, a legelesettebbek is képesek nyerni az állam ellen, és rögtön tudtam, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Azóta számos ügyfelemet képviseltem a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága vagy az ENSZ bizottságai előtt, és sok fontos ügyben nyertünk. Nincs annál nagyobb elégtétel, mint mikor egy évekig kisemmizett embernek sikerül elégtételt szerezni, aminek hatására megváltozik a törvény is, hogy minden hasonló helyzetben lévő ember sorsa rendeződjön. Nem csak fogyatékos emberek és nemzeti kisebbségek jogvédelmével foglalkoztam, nyújtottam jogi segítséget fogvatartottaknak, szexuális kisebbségek tagjainak, menekülteknek. Majdnem véletlenszerű, hogy a fogyatékos emberek jogvédelme ennyire központi része volt a munkámnak. Azt hiszem azért, mert ott volt rám a legnagyobb szükség. Velük tényleg nagyon kevesen foglalkoznak jogi szempontból, egész Európában alig van jogász, aki erre a területre specializálódna. Én viszont mindig nagyon hálás munkának tartottam az ő segítésüket, és nagyon érdekesnek is: az, ahogy a fogyatékos emberekkel bánik egy társadalom, nagyon jó tükre annak, hogy mindenki mással hogyan bánik. Ha számukra nem befogadó az oktatási rendszer, az egészségügyi ellátás vagy a munkaerőpiac, akkor valószínűleg mások számára sem, csak az nem annyira tűnik fel. Az ő problémáikra megoldást keresni ezért az egész rendszer átalakítását jelenti egy igazságosabb, befogadóbb rendszerré, amivel mindenki jól jár.
- Melyik eddigi teljesítményére, eredményére a legbüszkébb?
Nehezen tudnék bármit kiemelni, de némelyik tudományos publikációmra különösen büszke vagyok. Az ügyeim közül pedig talán a Kiss Alajos v. Magyarország esetre, amely során sikerült a strasbourgi Európai Bírósággal kimondatnunk, hogy igazságtalan az értelmi és pszichoszociális fogyatékossággal élő emberek kizárása a választójog gyakorlásából. Addig pár kivételtől eltekintve a világ legtöbb országa automatikusan megfosztotta ezeket az embereket a választójoguktól. Ez a 2010-es ügy volt az első a nemzetközi jogban, amelyik vizsgálta a kérdést. Le kellett ásnunk a demokrácia lényegének mélyéig, hogy megindokoljuk, miért is léteznek egyáltalán választások, és miért nem helyes, ha azon valaki nem vehet részt. Az érvelésünk nem csak a Bíróságot győzte meg, a döntés nyomán már 14 európai állam terjesztette ki a választójogát ezekre a fogyatékos emberekre, és továbbiak fogják követni őket. Ez a döntés elég híres lett, szerte a világon tanítják az egyetemeken.
De ha a kérdés úgy szól, mi tesz a legelégedettebbé, a legboldogabbá, akkor a válaszom egyértelműen az, hogy a családom. Négy gyönyörű gyerekem van, ezt semmilyen szakmai siker nem pótolja.
- Milyennek látja a szlovákiai magyarokat mint kisebbséget? Melyek az erényei, és mely tulajdonságaitól kellene megszabadulnia, miben kellene változnia?
Szerintem nincs értelme az egész közösségről mint egységről beszélni. Nem tud a közösség megszabadulni egy tulajdonságától, mert erre nem igazán vannak eszközei. Erre egyének képesek, közösségek csak nagyon közvetett módon. Szerintem a szlovákiai magyar kisebbségnek vannak olyan előnyei, amelyek nagyon értékesek, de sokszor nem is vesszük észre őket. Konkrétan a két kultúra nagyon alapos ismeretére gondolok. Ez szinte minden területen, bármivel foglalkozzon is valaki, automatikus versenyelőnyt jelent, és egyfajta hídszerepet is a magyar és a (cseh-)szlovák világ között, kutatónak, kereskedőnek, mesterembernek, művésznek, de kultúrafogyasztónak, közélet iránt érdeklődő polgárnak egyaránt. És jár ezzel az a speciális több nézőpontú látásmód, amit a saját pályám során említettem. Nem akarom lebecsülni a nehézségeket, látom, hogy harminc évvel a rendszerváltás után sok a megoldatlan probléma, nemzetiségi téren is (vagy ott különösen), és bizonyos szempontból a kiábrándultság fázisában vagyunk. Ennek ellenére minden cinizmus nélkül szeretném azt mondani, hogy ha már magát a kisebbségi helyzetet nem tudjuk megváltoztatni, annak előnyeit is vegyük észre és használjuk ki. Mert vannak. Ez korántsem old meg minden problémát, de egyéni szinten segíthet előrelépni. Így talán levetkőznénk a közösségi szinten ránk jellemző pesszimizmust – na, mégis eljutottam a közösségi tulajdonságokig.
- Élt már külföldön is. Hol érezte magát a legjobban, miért?
Én mindenütt jól éreztem magam, de sehol sem voltam igazán otthon. Nem voltam igazán része a helyi társadalomnak, kapcsolatom azért volt vele, de kívülállóként figyeltem a történéseket. Ez bizonyos szempontból egy előnyös helyzet, nem is zavartak azok a dolgok, amiket a hazaiak jobban észrevesznek, de hosszú távon azért hiányérzete van tőle az emberek. Csak Szlovákiához és újabban Magyarországhoz volt igazán közöm, az ottani történéseket követtem mindig a legintenzívebben, bárhol éltem is. Ezen belül is a szlovákiai magyar történéseket. Ma már tényleg kinyílt a világ, olyan értelemben is, hogy az ember lakhelye nem határozza meg, melyik közösség részének érzi magát.
- Hogyan tud töltekezni, relaxálni? Hogyan küzd a stressz, a kiégés ellen?
Igyekszem korlátozni a munkával töltött időt, a négy gyerek mellett ezt máshogy nem is lehet. Játszunk, kirándulunk. Ez mellett, ha van időm, olvasni szeretek és filmet nézni, illetve újabban podcastokat hallgatok. Furcsa módon én pont a koronavírus-járvány alatt kezdtem el újra sportolni, otthoni cross-fit edzéseket végzek heti kétszer, ez nagyon jól hatott rám, mindenkinek csak ajánlani tudom.
- Melyek a további tervei, céljai a közeli, ill. a távoli jövőt illetően?
Ahogy már írtam, nem klasszikus karrier az enyém, nem a szokott lépcsőfokokat járom be. A hosszú kitérők után úgy érzem, a szakmai munkám hazafelé visz: a szlovákiai magyarok helyzetéről írok egy könyvet, illetve ha minden jól megy, trilógiát: egyet a szlovák, egyet a magyarországi magyar és egyet a szlovákiai magyar olvasóközönségnek. Ezt egy kutatási projekt alapozza meg, amit épp most készítek elő, és több közéleti vita is a része. Remélem, a Duna utcai gimnázium diákjaival is találkozni fogok ezek során.
Köszönet a válaszokért!