A pozsonyi magyar gimnázium diákjai a szeredi Holokauszt Múzeumban jártak
Iskolánk idén másodikos gimnazistái a tavalyi tanévben ismét bekapcsolódtak a holokauszt gyermekáldozatairól megemlékező Krókusz-projektbe, s ennek lezárásaként szeptember 8-án ellátogattak a szeredi Holokauszt Múzeumba. Szeptember 9-e a holokauszt áldozatainak emléknapja Szlovákiában, utazásunk célja az erről való megemlékezés is volt.
A múzeumhoz közeledve a ragyogó napsütésben erős kontrasztként tűntek fel a lehangoló szürke barakképületek. Kiváló magyar lektor fogadott bennünket, aki végigvezetett a kiállításon. Előtte egy érzékenyítő kisfilm vetítésével hangolódtunk rá a témára: Edith Grosman auschwitzi holokauszt-túlélő mesélte el szívszorító történetét. Edith tífuszt és csonttuberkulózist kapott, de túlélte a megpróbáltatásokat, testvére, Lea viszont odaveszett. A borzalmak után egy professzor szavaiból merített erőt és útmutatást a további élethez: „A zsidóságból nem lehet elmenekülni.” Férje az író, Ladislav Grosman lett, akinek műve alapján készült az Üzlet a korzón (Obchod na korze) című Oscar-díjat nyert szlovák film. A másik rövidfilm egy komáromi túlélő, Miriam sorsát mutatta be. A diákokra ezek a személyes történetek tették a legnagyobb hatást.
Mivel a múzeumot a korábbi munkatábor helyén alakították ki, a megmaradt és felújított barakképületekben rendezték be a kiállítótermeket. Az elsőben az 1939 és 1945 közötti szlovákiai zsidóüldözés történetét dolgozták fel. Az ott olvasható korabeli uszító cikkek, karikatúrák, féligazságok jól példázzák a gyűlöletet és a zsidóellenes propagandát. Az üvegpaneleken a szlovákiai áldozatok nevei és történetei olvashatóak. A barakk mögött szimbólumként egy marhavagon áll, amely szemlélteti, milyen embertelen körülmények uralkodtak a transzportokban. A másik barakkban a náci munkatáborok foglyainak életéről tudhattak meg sokat a diákok, ennek végén a siratófal kicsi mása (ún. emlékfal) és egy sötét emlékezőhelyiség található.
A további épület a szeredi munkatábor makettjét rejti: az épületeket, a kórházat, amelynek ugyan rossz volt a felszereltsége, de a legjobb zsidó orvosok dolgoztak benne, s még Pozsonyból is eljártak ide a betegek. Bepillanthattunk még az itt működő asztalos-, lakatos- és szabóműhely, valamint a betonelemeket készítő műhely munkafolyamataiba. A következő barakkban meglepte a fiatalokat a kiállítás kuriózuma, melyet egy túlélő ajándékozott a múzeumnak szabadulni akarván múltja kísértő emlékeitől: formalinos üvegcsében egy emberi bőrdarab a rátetovált rabszámmal. Döbbenetes dokumentuma ez annak, hogy a vagyon, a jogok, a szabadság elvesztése után a foglyokat emberi mivoltuktól is megfosztották. Az utolsó épület a Világ Igazainak van szentelve, s egy jelképes olajfa gyökere, törzse, ágai az emberi élet megmentését és továbbadását szimbolizálják.
A kiállítás megtekintése után múzeumvezetőnk A gyermekek és a holokauszt című kiselőadásában arra mutatott rá, hogy ők voltak a leggyengébbek, a legkiszolgáltatottabbak, a nehéz fizikai munkákra alkalmatlanok, s elpusztításukkal a következő generáció felnövekedését, a folytonosságot akarták megakadályozni gyilkosaik.
Már kora délután lett, mikor látogatásunk befejeződött. A visszaúton a látottak-hallottak hatására kissé csendesebb volt a társaság. Álljon itt néhány növendékünk rövid véleménye:
„Így, hogy voltam Szereden, sokkal több mindent tudok a holokausztról, mint előtte. A múzeum gondosan fel van újítva, és kellőképpen rosszul éreztem magam az előadás után a múltunkkal kapcsolatban.”
„A múzeum jól át tudja adni a kor borzalmát, s egészen eddig fogalmam sem volt róla, hogy egy ehhez hasonló létesítmény működött a mai Szlovákia területén is.”
„Rengeteg érdekes és megdöbbentő dolgot tudhattunk meg, ami az iskolapadban ülve kevésbé kötötte volna le a figyelmünket. A kisfilmek is nagyon sokat hozzátettek ehhez.”
„Elszomorító dogokat hallhattunk, de egyben nagyon érdekes is volt. Sok hátborzongató része volt a kiállításnak, főleg mikor az elhunytak nevét olvastuk. Az előadás együttérzést váltott ki belőlem.”
„Jó volt hallani olyanoknak is a történetét, akik túlélték, és utána szép életet tudtak még leélni.”
A diákok véleménye megerősített bennünket abban, hogy a látogatásnak köszönhetően alkalmuk volt ezzel az érzékeny témával behatóbban megismerkedni, és megfelelő hozzáállást kialakítani. Beszélni kell róla, okulni belőle, s továbbadni a fiatalabb nemzedéknek, mert felejteni lehet, de elfeledni soha.
Demcsák Edit, Borka László
