„Végül, történelmi lépték szerint egészen hirtelen, elkezdtél nem hinni semmiben többé. A magad teremtette, a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt. Így elhagytad a tudás, a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb.”
(Krasznahorkai László stockholmi beszédének záró részlete)
Süllyed a láb? Lápvidékre lépünk? Ugyan már… Az evolúció egyik eredménye az életben maradás ösztöne, az egyik olyan alapösztön, amely mindig megjelenik, amikor válságos, kritikus helyzetbe kerül a Homo sapiens. Homo sapiensek vagyunk, az életben maradás ösztönével rendelkezünk, a szervezetünknek van immunrendszere, s bármilyen érdekes, immunrendszere a lelkünknek is van. A léleknek, amelyet az egzakt természettudományok ugyan nem tudnak megfogalmazni, de ha a kvantumtér nagy ismerője, Albert Einstein elhitte, hogy van, akkor lehet benne valami.
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Immunrendszerünk egy civilizált, jóléti, minden hibája ellenére demokratikus közösségben a kultúra fogalmában kerestetik. A kultúráéban, ahová beletartozik napi rutinunk minden emberi vonása a fogmosástól kezdve a „köszönj szépen a bácsinak” imperatívumáig, s beletartozik mindaz, amit Krasznahorkai leír, „a tudás, a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtoka”, a fogódzkodó akkor, amikor úgy érezzük, minden, de minden szétesőben.
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Megyünk előre, tanulunk a múltból, szerkesztjük a magunk megálmodta világot, ahol „felhőkről lábat lógatunk”, amelyben meg akarjuk tanulni, miért „nem birtokunk az egész világ”, ahol dühöngenünk kell, ha „a jognak asztaláról lopnak”, ahol meg kell akadályoznunk, hogy a „hatalomnak hatalma legyen, s éljen, ha visszaél vele” – no, nem!
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Szeretettel táncoljunk dédanyánk táncait, a himnusznál jobb kezünk a mellkasunkon s pátosz a levegőben, de egyben igenis van pofátlan és kritikus kérdésünk is: megbűnhődtük valóban? A múltat? Meg a jövendőt? Jogot formálunk arra, hogy megkérdezzük és kételkedjünk.
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Szeretünk. Áldunk „búval, vigalommal”, őrzünk „kérő tenyerekkel”. S játszunk. Pohárral, lábbal, alkotó kézzel, lámpával és székkel. Mert „azé az érdem, aki játszhatott”. Mert játszani, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb földi ajándék.
Erdős Virág írja: „én vétkem, én vétkem, én igen nagy —/ hagytam hogy így legyen/ de te ne hagyd!“
Fiatalok vagyunk, jellemzőnk az élni akarás. Hát nem hagyjuk!
(… ember, ki vagy te? – az iskola fennállásának 75. évében a gimnazisták egyórás műsora az emberről, az értékről, a gondolatról, a közösségről az Állami Bábszínház nagytermében, január 27-én, Fónod Marianna rendezésében.)
(-fm-)
