1. Melyek a legkedvesebb emlékek, amelyek a Duna utcai alma materhez kapcsolódnak?
Rengeteg mindent ki lehetne emelni (év végi kirándulások; formalinszagban úszó tanterem egy biológia szertári békapreparátum szilánkokra tört üvegburka után; a Cséfalvay Andrissal közösen tervezett faliújság – ami, ha minden igaz, máig megvan [komoly referencia!]; laza ücsörgések és ráérős kofolázások a szomszédos – akkoriban mindenki által csak Preš-nek becézett – vendéglátóhely udvarán). Vagy Urbán tanár úr kitartó, bár eleve kudarcra ítélt próbálkozásai arra, hogy megtanítson egy épkézláb kettesütemre (a bakugrásról és egyéb komplikált, máig traumatizáló feladatsorokról nem is beszélve). És természetesen a gimi harmadik évének végén megejtett prágai osztálykirándulás. Ez ugyanis olyan eseménydúsra és felhőtlen hangulatúra sikeredett, hogy egyik kedves osztálytársam novellát is írt róla, ami aztán pár hónappal később egy folyóirat hasábjain nyomtatásban is megjelent. A fikciós mű és dokumentumanyag határán egyensúlyozó írásnak én voltam az egyik (fő)szereplője – ha előkerül a téma, azóta is emlegetem, hogy én már bizony 18 évesen is szépirodalmi alkotás szereplője voltam.
2. A tanárok közül kiknek köszönhet a legtöbbet? Miért?
Alapiskolai tanáraim közül Mag Valéria tanárnőnek köszönhetek a legtöbbet. Sok tekintetben máig abból táplálkozom és arra építek, amit az ő nyelv- és irodalomóráin megtanultam. De osztályfőnököm, Benicky Ilona pénteki rajzkörei is nagyon inspiratívak voltak. Ami a gimis éveket illeti: egyértelműen Kulcsár Mónikát emelném ki. Eszméletlen energiákat fektetett (és gondolom fektet ma is) egy-egy történelemórába. Irgalmatlan mennyiségű információt (nem csupán adathalmazt, hanem háttérismereteket és elméleti összefügések sorát) volt képes lendületesen, élvezetesen átadni röpke negyvenöt perc alatt – mindezt úgy, hogy közben folyton az önálló, kritikus és reflektált gondolkozásra ösztönzött. Ráadásul gyakran nulladik (és ki tudja hanyadik) órákban foglalkozott velünk, nem csekély plusz-energiákat (és elsősorban saját szabadidejét) mozgósítva egy-egy tanulmányi versenyre való felkészülésünk sikeréért.
3. Milyen tervekkel vágott neki az érettségi után a nagybetűs életnek?
Tizenkilenc éves fejjel egyszerű volt a képlet: elsősorban világot akartam látni (és picit hittem is benne, hogy egyszer majd híres festő leszek, olyan bajszos, bohém, barettsapkás, széles palettával és tágas műteremmel). Így aztán, amikor megjött az értesítő, hogy felvettek a Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémiára (amelynek egykor Munkácsy Mihály is diákja volt), vagyis sikerült becsúsznom a mintegy 800 jelentkező közül a legjobbnak ítélt 40-be, nem sokat törtem a fejemet, hogy hogyan tovább…
4. A külföldön töltött évek bizonyára sok-sok tapasztalattal, élménnyel gazdagították. Melyek jelentették a legnagyobb rácsodálkozást, a legkevésbé várt eredményt, ahol a sztereotípiák „megbuktak“?
A sok impulzus közül tán a folytonos éberség és a kritikai reflexió igényét, és az ideológiákkal szembeni gyanakvást, bizalmatlanságot emelném ki. Vagyis hogy bármilyen szöveget (vagy képi tartalmat) „fogyasztva“ résen tudjak lenni, és észrevegyem, milyen (akár gondosan kendőzött) ideológiák mentén épül fel az, hogyan hat ki a szerkezet a jelentésre, milyen szeletet mutat meg a maga által megszervezett valóságból (és mi az, amit éppenséggel mélyen elhallgat). Németországban például volt alkalmam betekinteni abba is, hogy hogyan tanulják a történelmet az ottani gimnazisták. Szó sincs arról, hogy a homo habilistől kezdve a hidegháborúig végigzongorázzák a „világtörténelmet“ (és annak „nemzeti“ kistestvérét), az egész tananyaghalmazt csatákra és békekötésekre, győzelmekre és vereségekre (területgyarapodásokra és -veszteségekre) – tehát végsősoron hadtörténelemre és eseménytörténelemre redukálva. Emlékszem, milyen csodálattal vegyes meglepődöttséget éreztem, amikor megtudtam, hogy lehet ezt merőben máshogy is, hiszen Németországban Hitler vagy Goebbels egy-egy beszédének kritikai elemzése bármikor egy gimnáziumi dolgozat témája lehet. Az a fajta történelem- és kultúraszemlélet, ami idehaza általában előtérben van – és amit a hazai iskolák, nyilván a tantervhez igazodva újratermelnek – sok tekintetben 19. századi sablonokkal és sztereotípiákkal van átitatva, és egy sor szociálisan és történetileg meghatározott fogalmat rögzített abszolútumként feltételez (nemzet; állam; haza; civilizáció; haladás/fejlődés stb.). Diákkoromban persze nem tűnt fel (hogy is tűnhetett volna?), hogy mennyire problematikus dolog az, hogy tankönyvekben és fiataloknak szánt népszerűsítő kiadványokban 19. századi historista festményekkel illusztrálunk középkori vagy akár ókori eseményeket (ill. egy bonyolult eseményhalmazból kiemelt teátrális mozzanatot).
5. Sokan gondolják szülőként, hogy gyermekük számára a nyelvtanulás egyfajta cél, pedig az csak eszköz. Hogyan jutott el egy-egy idegen nyelv elsajátításához, tökéletesítéséhez?
A némethez például mindenképpen kellett Fónod Marianna tanárnő, az ő szakértelme és elszántsága. Ezen túl persze sokat jelentett az is – bár ezt inkább csak utólag, visszatekintve látom –, hogy már gimnazista koromban szerettem a nyelvet (a hangzását, dallamát, szerkezetét, sőt merem állítani, a német kultúrát is, mármint azt, amit akkoriban abból ismertem), és egy idő után ösztönösen is németül próbáltam olyan dolgokról olvasni, amelyek egyébként is izgattak (a képzőművészettel kapcsolatos cikkektől kezdve egészen az aktuális Bundesliga-fordulók elemzéseiig).
6. Mi húzta vissza Szlovákiába, mi szólt szülőföldje mellett?
Ez az akkori helyzetemnek megfelelő döntés volt, több személyes tényező is befolyásolta – nyilván egy jó adag honvágy is volt benne. Ami végül is döntött, az Bécs közelsége volt, ahol öt év németországi diáklét után (mea culpa) újra egyetemista lettem, művészettörténet szakon.
7. Művészettörténészként, esztétaként sokrétű tevékenységet folytat. Mely eddigi munkájára a legbüszkébb?
Mondjuk a tisztességesebben sikerült írásaimat általában büszkén vállalom, legyen az akár egy Új Szóban megjelent cikk vagy egy szakfolyóiratban közzétett komolyabb szöveg. Hogy két friss dolgot is említsek: most éppen annak örülök, hogy kurátorként egy rendkívül izgalmas szlovákiai magyar fotó- és multimédiaművész, Szőke Erika kiállításának megvalósításán munkálkodhatom (a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában) – arra meg külön büszke vagyok, hogy Csehy Zoltán igent mondott a felkérésemre, így szeptember 7-én ő nyitja meg majd a tárlatot. Emellett igen jó érzés, hogy Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész frissen megjelent, gyönyörű és rendkívül igényesen kivitelezett, kétnyelvű (magyar-angol) gyűjteményes albumába én írhattam az eddigi munkásságát bemutató esszét.
8. Igazi lokálpatriótaként Pozsonnyal, annak művészeti értékeivel is sokat foglalkozik. A Duna utcán tanuló gimnazisták jelentős része vidéki, akik a nálunk töltött 4 év alatt nem ismerkednek meg alaposan a város értékes műemlékeivel. Mivel tudná őket meggyőzni, megfogni?
Az a gyanúm, hogy túlságosan nagy hangsúlyt fektetünk az épülethomlokzatokra, formai jegyekre és mindenféle izmusokra, sokszor nagyon is leíró (és bizony humortalan) módon közelítünk a múlt eseményeihez, néha görcsösen ragaszkodva a nevezéktan és a kronológia szempontjaihoz. A kulcs szerintem az lehetne, hogy az ilyen dolgokra fogékony diákokkal megismertessük a városhoz kötődő érdekes személyek életét, szellemi hagyatékát – Pozsonyhoz egy sor kalandos és mozgalmas életű tudós, felfedező, építész, író- és művészember, sportoló, csodabogár és polihisztor alak kötődik, nem is egy szálon, hanem egy gazdag szövésű kulturális háló részeként. Ezt kell, ezt érdemes valahogy kidomborítani, és ennek talaján akár jöhet is az oszloprendekkel és stíluselemekkel való szöszmötölés.
9. Melyek a közeli, esetleg a távolabbi jövő tervei?
Távlatilag mindenképpen tanítani és kutatni szeretnék, egyetemi közegben. És – amennyire időm engedi – írni, sokat, jót s jól írni, fokozatosan egyre rangosabb szaklapokba. Egyébként most egy könyvötleten töröm a fejemet, igazából egy (fogjuk rá, hogy) szépirodalmi alkotás lenne: egy sétálós könyv, afféle szubjektív, rendhagyó, játékos bedekker.
10. Hogyan látja, mennyire fogékonyak a szlovákiai magyarok a körülöttük már meglévő vagy létrejövő művészeti alkotások befogadására? Lehet-e őket formálni, nevelni, tanítani?
Erre sajnos nincs kellő rálátásom és pedagógiai képzettségem sem (meg amúgy is egy erősen közegfüggő dolog – de az biztos: egy csomó rendkívül tehetséges fiatal képzőművészt ismerek, akikre sok egyéb mellett illik a szlovákiai és a magyar jelző is). Az igényes kultúrafogyasztás, a világra való friss és éber rálátás szempontjából a diákévek persze döntő fontosságúak. Az iskolás korú gyerekek rendkívüli módon vevőek szinte mindenre, érzékenyek és formálhatóak – csak az a gyanúm, hogy művészettörténetet vagy esztétika címke alatt sokszor ósdi, megcsontosodott módon, valami kriptaszagú kánonanyagot közvetítünk. Iszonyatos tempóban alakul, változik a körülöttünk levő világ, ezzel együtt persze a vizuális kultúra is (mást jelent most, 2016-ban képekről beszélni, mint amikor én érettségiztem, és otthon még nem volt bevezetve az internet). Néha talán szerencsésebb lenne egy videoklip, egy filmrészlet, egy (reklám)plakát vagy egy Instagramra feltöltött fotósorozat felől közelíteni egy esztétikai problémához, mintsem a willendorfi Vénusztól kezdve a posztmodernig lineáris rendbe szedve, korszakonként, izmusonként végignyöszörögni a képek, a képiség kultúrájának történetét.
