Május 7-én, nem sokkal 10 óra után iskolánk épületének 2. emeletén a IV. A feliratú ajtó előtt két osztály toporgott izgatottan: az érettségi előtt az utolsó napjukat a gimiben töltő IV. A Szabó Pintes Andrea osztályfőnök vezetésével, ill. az őket ballagtató III. A. Aztán kinyílt a zöld szalagos ajtó, és a negyedikesek a hangulatos Pilvax kávéházban találták magukat, ahol Petőfi, Arany, ill. az osztályfőnökük vonásait viselő Szendrey Júlia alakja hallgatták végig velük együtt a tanárnő szavait az utolsó osztályfőnöki órán.
11-kor megszólalt egy hosszú – a negyedikeseink számára utolsó – csengetés, és a Gaudeamus igiturt éneklő diákok elindultak az iskola folyosóin, búcsúzva a tanáraiktól, a diáktársaiktól, az iskolától és persze az épülettől, amelyben a legtöbben négy, de jó néhányan 13 évet töltöttek.
„Hát eljött ez a várva várt nap is! Az egyik szemem sír, a másik nevet… Sír, mert ahogy itt álltok, és végigsimogatlak Titeket a szememmel, tudatosítom, hogy sajnos a gimnáziumi évektől való búcsúzásra készültök, tehát elvesztünk benneteket. Nevet, mert közben látom, hogy nagyon szépek vagytok, és bizonyára műveltek, okosak, a továbbtanulásra és az életre felkészültek az elmúlt években megtanult, megtapasztalt sok-sok dologtól” – ezekkel a szavakkal kezdte beszédét az iskolaudvaron tartott ünnepségen Nagy Marianna, a III. A, ill. a többi gimnazista osztály nevében. Valószínűleg sokan éreztünk hasonlóan, miközben megilletődött ballagóinkat néztük…
És vajon mit éreztek azok, akik e nap főszereplői voltak? Macsicza Márk ekképpen kísérelte meg szavakba önteni a ballagók érzéseit:
„Négy éven keresztül a szeptemberi becsöngetéstől a júniusi utolsó csengetésig időnk jelentős részében együtt voltunk, és minden órai történés vagy éppen szünetbéli bolondozás, poénkodás, mind-mind összeköt bennünket. Voltak bizony erőt és idegrendszert próbáló dolgozatok, mégis erősek voltunk így együtt. Gondoljunk csak vissza az aranyköpésekre, az osztálykirándulásokra, a torkunkban dobogó szívünkre egy-egy óra előtt vagy éppen puskázás közben….
Tudjuk, sokszor nem volt egyszerű velünk. Kerestük, hogy hol vannak a határaink, s próbáltuk is kitágítani őket, mint megannyi korunkbeli.
És most el kell válnunk! Ezzel a nappal megszűnnek a gondtalan diákéveink. Egy hét múlva vár ránk a nagy megmérettetés, az érettségi. Egyúttal életünk egy új fejezete előtt állunk, amelyben magunknak kell boldogulnunk. A jövőnk lassan elkezdődik. Az érettségi után kilépünk a nagybetűs életbe.”
Malík Éva a szülők nevében szólt: megható, személyes hangulatú szavaiból megtudtuk, hogy immár harmadik, utolsó gyermeke búcsúzik az iskolánktól, de megnyugtató számára, hogy első unokája révén pár év múlva újra lesz Duna utcás tanulója a családjuknak. Erre biztatta a most ballagókat is: tiszteljék meg régi, kedves iskolájukat majd azzal, hogy gyermekeiket rábízzák ugyanazokra a tanárokra, akik az ő útjukat, kamasszá, ill. felnőtté válásukat is kísérték, egyengették.
Morvay Katalin igazgatónő ünnepi beszédét Teréz anya szavaival zárta, ezek pedig összefoglalják mindazt, amit útravalóként még bepakolhattunk a kis tarisznyába, amely ballagóink vállán függött:
Az élet szép – csodáld meg!
Az élet boldogság – ízleld!
Az élet álom – tedd valósággá!
Az élet kihívás – fogadd el!
Az élet kötelesség – teljesítsd!
Az élet játék – játszd!
Az élet vagyon – használd fel!
Az élet szeretet – add át magad!
Az élet titok – fejtsd meg!
Az élet ígéret – teljesítsd!
Az élet szomorúság – győzd le!
Az élet dal – énekeld!
Az élet küzdelem – harcold meg!
Az élet kaland – vállald!
Az élet jutalom – érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!
Megható, néha kicsit könnyes, szép, méltóságteljes ünnepséget zárt le a déli harangszó május 7-én, a Duna utca már sok ballagást megért udvarán. És hogy mi lesz a május 18-án kezdődő szóbeliken…, valamint utánuk? Reméljük, minden úgy történik, ahogy Macsicza Márk beszédében megígérte nekünk, tanároknak: „Jól kell teljesítenünk az érettségin, és az önök számára az lesz majd az ajándék, ha pár év múlva kiegyensúlyozott, elégedett emberként térünk vissza – látogatóba.”
Kedves Márk, drága gyermekeink: úgy legyen!
Kulcsár Mónika, a III. A osztályfőnöke
