A nőkkel szembeni erőszak még mindig elterjedt jelenség az egész világon. Nekünk, nőknek, összefogásunkkal sokkal többet kell tennünk a nők elleni erőszak minden fajtájának megszüntetéséért. Bizonyítanunk kell az embereknek, hogy ugyanannyi jogunk van, mint a másik nemnek.
Hogy is kezdődött?
Őszinte leszek, egyik este tanulás után azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik a Duna utca, a tanárok, a közösség, a barátok és maga az együttlét, amit a vírushelyzet okán sajnos nem élhetünk meg. Körülbelül fél óra leforgása alatt, mint egy „isteni intuíció”,megszületett az ötlet: november 25-e 1981 óta a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja, csináljunk a feminizmussal kapcsolatban egy közös projektmunkát!
Tudni kell rólam, hogy ha én egyszer megálmodok valamit, azt létre is hozom. Most viszont, őszintén szólva, kétségeim voltak az elképzelésem megvalósíthatóságával kapcsolatban, hisz elsős gimnazistaként és kezdő DÖK-tagként (Diákönkormányzat) el sem tudtam képzelni, hogyan fognak erről vélekedni a tanárok, de főleg a tőlem idősebb diákok. Ezt a félelmet félretéve kis gondolkodás után este fél kilenckor írtam az igazgatóhelyettes asszonyunknak, Kulcsár Mónika tanárnőnek az ötletemmel kapcsolatban. A tanárnő még aznap este válaszolt, és biztató üzenetével ösztönzött arra, hogy belevágjak ötletem megvalósításába. Még akkor megterveztem az önkéntes projekt szórólapját, másnap reggel megkértem minden DÖK-tagot, hogy küldjék szét az osztályokba az értesítést, és próbálják megszólítani a lányokat, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéshez.
Hogy zajlott?
Na, pont ettől tartottam, hogy senki nem fog komolyan venni egy ilyen komoly világnapot, csak azért, mert egy elsős lány szervezi… Pár hét elteltével, a leadási határidő előtt egy nappal, ez járt a fejemben, ugyanis egy e-mailt sem kaptam a diákoktól. Másnap reggel szétküldtem még egyszer a szórólapot, és elmondtam, hogy miért lenne jó, ha csatlakoznának.
És akkor sorban elkezdtek érkezni a különféle alkotások. A remény újra felvillant bennem, és szeretettel telt meg a szívem. Igaz, a jelentkező lányok java része elsős volt, de sokat segített nekem Nagy Anikó, aki propagálta a projektet a vele egyidősek körében is. Hajnali 1 órakor boldogan néztem végig a videót, amelynek elkészülte a lányok érdeme.
Szeretnék köszönetet mondani elsősorban Kulcsár Mónika és Szabó Andrea tanárnőknek azért, mert az ő támogatásuk nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre. És nem utolsósorban köszönöm a lányoknak, akik csatlakoztak, hisz mi nők is bármire képesek vagyunk!
Fogadjátok szeretettel a videót: a Duna utcás lányok ily módon emlékeznek meg a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjáról!
Kocsis Rebeka, I.B
